Kérésre hegedűt készít a zenekedvelő faipari mérnök

Kreatív ember Dömösi Levente. Főként bútortervezéssel foglalkozott nyugdíjba vonulása előtt, Magyarországon és Ausztriában. Ugyanakkor a zene is közel áll hozzá, évtizedekig énekelt a Szekszárdi Madrigálkórusban. S hol találkozik e két terület, a faipar és a muzsika? A hangszerkészítésben. A teol.hu interjúja.

h i r d e t é s

– Hogyan kezd valaki hangszert készíteni?

– Ez nálam viszonylag új dolog – mondja Dömösi Levente. – Amikor nyugdíjba mentem, megkért a barátom, Varga Gyula, aki régi muzsikus, annak idején még a Rajkó Zenekarban is játszott, hogy készítsek neki egy hegedűt. Talán négy éve lehetett. Azelőtt csak javításokat végeztem a zeneiskolásoknak, s ez ma is előfordul. Nem nagy lendülettel, inkább csak „szerelemből” csinálom. A család megél, én már ’90-ben Ausztriában dolgoztam, amikor nem kétszeresek, hanem tízszeresek voltak az ottani bérek a hazaiakhoz viszonyítva, ráadásul nem munkás voltam, hanem mérnök és az üzem vezetője.

– Az akkor nem hangszerkészítő vállalkozás volt?

– Nem. Ott elsősorban ablak- és ajtógyártás volt a fő profil, de készítettünk bútorokat is. Későbbi pályafutásom során, sok éven keresztül modern technológiákat terveztem, és CNC gépek kezelésének a betanítását, részben szervizelését is végeztem, vállalkozóként is. Ausztriából Juhász József, a Dom Rt. igazgatója hívott haza, de később megint kimentem pár évre, majd újra visszatértem. Akkor már az egyéni vállalkozás volt a jellemző tevékenységem, meg a tanítás a paksi és a szekszárdi szakképző iskolában, és mellesleg elkezdtem a vonós hangszerek javítását a szekszárdi növendékeknek. hegedukeszito

– Elég sokfelé csinált sok mindent…

– Hát igen. A Pilisi Parkerdőnél kezdtem dolgozni 1977-ben. A gazdaság építésze Makovecz Imre volt. Mi készítettük el azokat a famunkákat, amelyeket tervezett, például a Mogyoróhegyi Kirándulóközpontot vagy a Farkasréti temető ravatalozóját. De gyártottunk bútoralkatrészeket a Szék és Kárpitosipari Vállalatnak is. Megházasodtam, Budapestre kerültem, ott kezdtem a bútortervezést: vendéglátó helyek, konferenciatermek, színházak berendezését. Volt például olyan csővázas székem, amelynek szerkezetét egyetlen csőből hajlítottuk. Számos kritériumnak kellett megfelelnie: legyen könnyű, mégis masszív, gyorsan sorba rakható, rakásolható és írólappal ellátható. Szép és érdekes időszak volt az életemben. Ekkor született a fiam, de lakásgondjaink adódtak, emiatt Szekszárdra költöztünk. Itt dolgoztam, és a rendszerváltáskor mentem ki Nickelsdorfba. Az ismeretség onnan jött, hogy együtt vitorláztam a Fertő tavon Meixner Horsttal, aki édesapja műhelyét készült fejleszteni. Megállapodtunk, hogy én vezetem az üzemet, ő pedig az adminisztrációt, az ügyvitelt, a marketinget. Ő is faipari mérnök. Világszínvonalú technológiát állítottunk fel, és amikor hazajöttem, nyugati színvonalúra fejlesztettem több céget az országban. Gyártósorokat telepítettem, üzemeltem be és szervizeltem. Először hét éven át, 1997-ig dolgoztam kint, majd 2005-től ismét pár esztendőt. A pénz soha sem motivált, de azért vitorlás jachtot tarthattam fenn az Adrián.

– Mégis visszajött?

– Szekszárdi vagyok, itt éltek és élnek a rokonaim. Apám tervezte társadalmi munkában a kórház távfűtését. Minden ideköt. A zeneszeretet is. Hatéves koromban már hegedültem. A madrigálkórusban 1982-től énekeltem, persze kihagyásokkal, a külföldi munka miatt. Utoljára 2017-ben léptem fel velük Pécsett, a karnagy, Jobbágy Valér hetvenedik születésnapján. De atyai barátság fűzött Husek Rezső zongoraművészhez, a zeneiskola alapítójához is.

– Mi a jó hegedű titka?

– Nincs már semmi titok. Dr. Karl Fuhr mindent leírt, már „csak” meg kell építeni. Persze, nem árt, ha a készítő a zenéhez is és a fához is ért. Speciális anyagokat használunk: a hátlap juharból, a tető lucfenyőből készül. Svájcban találtam egy erre szakosodott kereskedést. Nekiálltam, és három hónap alatt megcsináltam Gyulának.

Visegrádon, Budapesten és Mosonmagyaróváron is élt már az országban

Dömösi Levente 1954-ben született Szekszárdon. A Garay-gimnáziumban érettségizett 1972-ben. Faipari mérnöki diplomát 1977-ben szerzett Sopronban. Dolgozni a Pilisi Állami Parkerdőgazdaságnál (ma Pilisi Parkerdő Zrt.) kezdett, a Lepence-völgyben, és Visegrádra költözött. Házasságkötését követően, 1979-től Budapesten élt, a Fővárosi Faipari és Kiállítás Kivitelező Vállalatnál dolgozott, emellett a korábban elkezdett Budapesti Műszaki Egyetemre járt, építész szakra, amit nem fejezett be. Szekszárdra 1980-ban tért vissza, a TÁÉV-nél és a Bútoripari Vállalatnál dolgozott, majd jött a gmk-korszak a rendszerváltásig. Utána Ausztriában futtatott fel egy kis asztalosipari vállalkozást. Akkor feleségével és fiával Mosonmagyaróvárra költözött. Azután ismét visszajöttek Szekszárdra, ahol részint cégeknél, részint egyéni vállalkozóként dolgozott, és szaktanár is volt, nyugdíjazásáig. A zene is közel áll hozzá, hangszerkészítéssel és -javítással is foglalkozik. (teol.hu)