Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban – II. rész: Lőni vagy nem lőni?

OLYMPUS DIGITAL CAMERACikksorozatunk előző részében azzal foglalkoztunk, hogy miért nem kér szaktanácsot a vadászatra jogosult. Ennek a jelenségnek részben következménye a mostani témánk. Bizonyos vadgazdálkodási célok eléréséhez vagy lőni kell(ene) vagy éppen nem kell(ene), de valahogy mégsem vagyunk cselekedeteinkben következetesek, a kitűzött vagy hangoztatott céljainkhoz képest legalábbis biztosan nem. Ezúttal ilyen helyzetekre fogunk példákat nézni.

Kapcsolódó cikkünk:
Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban – I. rész: Miért nem kérünk szaktanácsot?

Kezdjük talán az mezei nyúllal, nézzük, hogy fest ez a helyzet ma, általánosságban hazánkban. A hasznosítás tervezése jó esetben egy tavaszi reflektoros állománybecslés alapján történik. Megállapítják a terítékre hozható példányok számát, majd a vadászidény alatt ezt a tervet meg is lövik. De! És itt jön az a „De”, ami miatt a társaságok többsége túlvadássza a nyúlállományát. Egyrészt a nyári mortalitással már nem számolnak, és – tisztelet a kivételnek – a tavasszal elvégzett becslések alapján nyúlnak bele az állományba ahelyett, hogy a hasznosítás előtt elvégeznének egy újabb állománybecslést és a megfelelő korrekciókkal kezdenének neki a vadászidénynek. Másrészt a tél közeledtével hónapról hónapra csökken az októberben terítékre hozható példányszám. Ez csekélységnek tűnhet, nem is számolnak vele, pedig egy „Jó kis december végi nyúlvadászat…” során terítékre hozott „októberi” mennyiség már jócskán a törzsállományt apasztja, ráadásul azon részét, amelyik a tél első felét már túlélte (Kovács és Heltay, 1993).

keseru_pirulak_nyul

Az aranysakálról nemsokára külön cikk keretében bővebben beszélünk, hiszen a téma megérdemli. Elöljáróban mégis érdemes elgondolkoznunk a jelenlegi állapotokon. Van egy olyan ragadozónk, amiről úgy gondoljuk/gondolják, nagyobb vámot szed a számunkra hasznos vadból, mint szeretnénk. Egész évben csapdával, fegyverrel elejthető faj, mindenféle korlátozás nélkül. Miért nem teszünk ellene? Miért nem érdekel senkit, hogy ha tényleg a sakál viszi el az őzet, akkor ez miért van? Erről a későbbiekben szó lesz, most csak a kérdés marad: miért nem lövi, akinek kárt okoz?

Az ország bizonyos pontjain az őz szolgáltat számunkra újabb példát. Mind ismerünk olyan területeket, ahol 20-30 fős csapatokban látni az őzet, sok köztük a sugárgombás példány, sok a korához képest kicsi agancsú bak, ősszel is látunk kistestű gidákat vezető, lesoványodott sutákat. De évről évre óvják a láthatóan leromlott állományokat. A tarvad tervet már nem is tudják meglőni, mégis kemény valutában mérik a sutát, a gidát, büszkék arra a számolatlan bakra, ami közül majd lehet válogatni, ha beérnek. De nem érnek, a bevétel elmarad, február végén beküldik az íróasztalnál összedugott krotáliákat és marad a sopánkodás. Lehetne, sőt, kellene is lőni, de nem lövünk…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lassan közhelynek számít, hogy túl sok a nagyvad. Legalábbis a jelenleg alkalmazott gazdálkodási rendszereinkhez képest biztosan. Hiszen lassan másból sem áll a vadgazdálkodó munkája, mint kezelni a vadkár ügyeket, pereskedni a vaddal való ütközések miatt, egyezkedni, ki fizesse a kerítést az erdőben… Ez a legérzékenyebb, legtöbb érzelmet kiváltó kérdés talán napjainkban. A vadkár mérséklésének megoldásakor az első megoldás, ami felmerül, az, hogy lőni kell. Évek óta az ilyen és ehhez hasonló problémás esetekben az az első kérdésem, hogy akkor miért nem lövik? Persze, erre többféle magyarázat is létezik. Az egyik, hogy próbálnak állományt becsülni, ami természetesen jócskán alulbecsüli a tényleges számokat. Ha ebből számol hasznosítási arányt a tervező, akkor évről évre növekvő nagyvad állománnyal fog küzdeni. Van, ahol elvárás a cégtől, hogy a vadászati ágazat ennyi és ennyi millió forint árbevételt produkáljon. Sőt, elvárás, hogy eredményesen meg lehessen vadásztatni egyes vezető pozícióban lévő személyeket. Vagy egyszerűen csak presztízskérdés, hogy melyik vadásztársaságnál, erdészetnél esett nagyobb bika bőgésben vagy több disznó a hajtásban. És azért valljuk be, a vadászatok sok esetben tárgyalások, megbeszélések is egyben, aminek az értéke messze túlmutat a terítékre kerülő vad lődíján.

Akár tetszik, akár nem, nem szakmai alapokon nyugszik a nagyvadállomány-hasznosításunk tervezése. Máskülönben azt vizsgálnánk, milyen hatással van a vad a környezetére és a vadállomány milyen állapotában van eközben. Ennek a két feltételrendszernek az összehangolása lehetőséget biztosítana arra, hogy szakmailag megalapozhassuk, miért és mennyi vadat szeretnénk terítékre hozni egy vadászati évben. Ezzel a módszerrel a soron következő cikkben részletesen is foglalkozni fogok, hiszen véleményem szerint a jövőben ez lehet a záloga az ágazatok összehangolásának és a szakmai alapokon nyugvó vadgazdálkodásnak. Lehet, hogy igaza volt Bencze Lajos professzor úrnak már 1961-ben?

„A vad már egy évszázada növekvő károsításával szakadatlanul jelzi az erdők összetételében és állapotában bekövetkezett kedvezőtlen változást, az erdőgazdálkodás helytelen voltát”.

Most azonban vissza a jelenbe. Ott tartunk, hogy nem tartunk sehol. Vadgazdálkodósdit játszunk, miközben a valóstól eltérő szempontok szerint döntjük el, mennyit akarunk lőni, és ahhoz mennyit jelentsünk a becsléseinkben. Ez eddig patthelyzet, az ágazatok összehangolásának tekintetében mindenképpen.

keseru_pirulak_vadkar
Ott, ahol egy kézben van a vadászat és az erdő- vagy mezőgazdaság, mégis lenne megoldás. Ugyanis a mezőgazdasági társaságok, állami erdőgazdaságok, magánerdők egy részénél a vadászati jog gyakorlója maga a gazdálkodó. De valahogy ott is fellép ez a probléma. Túl sok a vad, lőhetnék, de nem lövik, és zárul a kör. Pedig a hatóság megad lassan minden engedélyt, tervmódosítást, emelést, akár meg is duplázhatjuk a kilövéseinket. Lőhetnénk, de nem lőjük, a megoldás pedig elmarad, újra előkerül a kérdés, más van a háttérben, vagy máshogy kellene csinálni?!

Ott is küzd a vadászatra jogosult, ahol az ágazatok különválnak. Társaságok nyögik a vadkár terhét. A hatékony létszámapasztáshoz viszont ki kell menni, amit manapság már nem sokan tesznek meg. A társaságok jelentős többségénél a tagok nem helybeliek, vagy csak egyszerűen nem áldozzák erre nyári-őszi éjszakáikat. A többi vadásztársuktól pedig sajnálják a vadászati lehetőségeiket, oda nem mehet sem vendég, sem senki más, legfeljebb fizető vendégként. Így aztán marad a vadkár, a harc a számokkal ahelyett, hogy megvédenék a táblákat a vadkártól. (arról most ne essen szó, hogy a vadkár terhek mekkora része lenne elkerülhető, mert erről egy korábbi cikkben már volt szó (Hajdu, 2015)).

keseru_pirulak_vadhalo

Bonyolult kérdést csinált a szakma ebből (is). Miközben ragaszkodunk vélt vagy valós igazságokhoz és módszerekhez, közben nem keressük a megoldást, vagy ha találunk egyet, azt nem használjuk ki. Egy nemzetközi együttműködés kapcsán volt szerencsém egy hétig a román állami erdőgazdaság, a Romsilva vadászati ágazatvezetőjével beszélgetni erről a kérdéskörről. Hosszasan magyaráztam a hazai helyzetet, majd megkérdeztem, náluk hogy oldják meg mindezt? A kérdést sem értette, pedig jól fogalmaztam. Végül azt válaszolta, nem is érti, nálunk ez hogyan alakulhatott ki. Ha úgy látják, hogy káruk keletkezik, lőnek és kész.

A következő cikkben igyekszem majd rávilágítani, hogy ennél azért akad jobb módszer is. De addig is, gondolkozzunk el azon, miért lövünk, amikor nem kellene, és miért nem lövünk, amikor megtehetnénk?

Hajdu Márk

Felhasznált irodalom:
Bencze, L. (1961): A vadállomány és a környezet kapcsolatai, Mezőgazdasági Kiadó, Bp.
Hajdu Márk (2015): Vadkár vagy vadhatás?, Erdő-Mező Magazin, 2015/február (vadászati különszám)
Kovács György, Heltay István (1993): A mezei nyúl – Ökológia, gazdálkodás, vadászat, Hubertus Bt. és Magyar Mezőgazdaság Kft. kiadványa, Budapest

(Erdő-Mező Online – www.erdo-mezo.hu)

erdomezolike

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?