Ki öl meg több állatot: a vadász vagy a környezetszennyező?
Csincsa Tibor a kanadai Ontarióban élő magyar erdőmérnök mindig is arra vágyott, hogy vadász legyen, és végül trófeagyűjtemény nélkül vált azzá.
A vadász sokkal közvetlenebb kapcsolatban van a természettel a National Geographic-filmekre hagyatkozó társával szemben. Ezek a filmek elsőrangú ismeretterjesztő és népszerűsítő eszközök, de semmiképpen nem hasonlítható ahhoz, mint mikor valaki gumicsizmát húz és kimegy a nádasokba, tocsogókba vadkacsavadászatra. Eközben jó levegőn van, fizikai igénybevételnek teszi ki magát, dacol meleggel, hideggel, havas esővel, ami akarva-akaratlanul nyomot hagy karakterén, önfegyelmén, kitartásán és mértéktartó képességén. Ezek a tulajdonságok, tapasztalatok elkísérik a mindennapi életben is, hogy megtapasztalja, a természetben eltöltött minden pillanat nemcsak ismeretszerzés, kikapcsolódás, hanem vizsga is. Egy rossz mozdulat, nem megfelelő felszerelés, elégtelen ismeret megfoszt nemcsak a zsákmánytól, hanem egy jelenség vagy élőlény természetes környezetében való megfigyelésétől, esetleg lefényképezésétől. Ez gyakran intő figyelmeztetés, hogy modern világunkban a kívánt eredmény elérése nem feltétlenül a minél gyorsabb rohanással érhető el, hanem türelemre és kitartásra is szükség van.
A történelemben van bőven példa, hogy az ember bizonyos fajokat a kipusztulás határáig vadászott. Ma ez ritkán fordul elő, mert a vadászat a legritkább esetben veszélyezteti a vadászott fajt, pontosan annak szabályozottsága, szervezettsége és ellenőrzöttsége révén. Sajnos azonban ez nem jelenti azt, hogy további állatfajok nem pusztulnak ki. Ennek azonban az élőhely elvesztése, vagy más emberi tevékenység: például a nagyüzemi élelmiszer-termelés, ipari tevékenység, környezetszennyezés, közlekedés stb. a jól ismert okai.
Ezért – ha beismerjük, ha nem – a nem vadászó emberiség többsége mindennapos tevékenységével nagyobb, legtöbbször negatívabb hatással van a természetes környezetre, ezen belül a vadászott állatfajokra, mint maguk a vadászok. Ha valaki húst eszik, akkor az élő állat megöléséhez vezethető vissza. Egyelőre (és szerencsére) még nem laboratóriumban készül a hús, bár ha az antibiotikum, hormon- és vegyszermaradékokat nézzük, talán nem is áll attól messze.
Mi a helyzet a vegetáriánusokkal? Mert sokak számára szimpatikus és felelősségtudó életmódnak tűnik. Gondoljunk arra, hogy mi volt ott azelőtt, ahol most a friss zöldséget áruló szupermarket van? Mi volt ott, ahol most kiterjedt üvegháztelepek vannak, amelyek a téli hónapokban is ellátják a vegetáriánusokat (meg mindannyiunkat) friss zöldséggel, de közben hatalmas mennyiségű energiát és vegyszert használnak fel a termelés folyamán?
Ott is természetes élőhelyek voltak, ahol ma is élő, esetleg kihalt állatfajok éltek. Ugyanez a helyzet lakóhelyeinkkel, iskoláinkkal, kórházainkkal, metropoliszainkkal és az oda be- és kiáramló közlekedéssel. Mindezek hatása mellett a vadászat eltörpül. Mégis, a vadászok még rátesznek erre, miért nem lehet akkor azokat a szerencsétlen állatokat békén hagyni? – mondhatná akárki.
Azon a ponton már régen túl vagyunk, hogy a természetet „békén hagyva” az önmagát regenerálja, és az eredeti, ősi állapotot visszaállítsa. Ez több okból nem lehetséges, mert bizonyos változások nem visszafordíthatók, vagy az egyensúly olyan mértékben megbomlott, hogy annak önkorrigálására nem lehet számítani. Vegyük csak például a csúcsragadozók – vagy csak egyszerűen –, a ragadozók hiányát, amelyek nélkül bizonyos fajok úgy túlszaporodnának, hogy az további degradálódást eredményezne.
Csincsa Tibor történetét holnap olvashatják tovább az MNO-n.
(MNO)
