Lélekkel faragott trófeaalátétek Székelyföldről – Beszélgetés Demeter József fafaragó szobrásszal

• Gribek Dániel
• 2021.10.09.
• Kategória: Fegyver, lövészet

Szobraival a pápát is megajándékozták, de a csíksomlyói kegytemplom bútoraiban is felfedezhető a kézjegye. Sok vadász barátja van, és családjával gyakran járja az erdőt, így a természet gyakran megihleti. A szobrok mellett szeret olyan tárgyakat alkotni, amiknek funkciójuk van. Ilyenek például egyedi trófeaalátétjei, amiket különös igényességgel készít, és amelyekkel a magyar vadásztársadalmat is meghódítaná. Demeter József Székelyföldről, Maros megyéből érkezett a Vadászati Világkiállításra, ahol kiállító volt a FeHoVa PLUSZ és az OMÉK kísérőrendezvényeken is. A fafaragó szobrásszal alkotásai között beszélgettem fáról, vadról, vallásról és a művészetéről. Gribek Dániel riportja.

Az alkotásaidat látva az ember ámul és bámul. Tényleg gyönyörű minden, ami körülöttünk van. Hogyan indult mindez? Minek köszönhető, hogy fával, faragással kezdtél foglalkozni?

Ez nagyon rég volt. Ahogy visszaemlékszem, és ahogy a szüleim mesélik, olyan hatéves lehettem, amikor sakkfigurákat szerettem volna faragni saját magamnak. Nem sikerült, csak a bicskával vágtam el az ujjamat. Közben viszont a nagyapámnak volt egy különleges fészere. Ő asztalos volt, hivatásos kerekes. Hintókhoz készítette azokat a '30-as, '40-es, '50-es években. Szerencsére nekem még sikerült öregségére néhány évet együtt lenni vele. Mellette szerettem meg a fának, a forgácsnak az illatát.

Akkor ez egyértelműen családi örökség...

Mondhatnám azt is, hogy én már kisgyerekkorom óta tudtam, hogy fával fogok dolgozni. Nem is gondolkoztam, hogy más iskolát végezzek. Marosvásárhelyen akkoriban volt egy nagyon erős intézmény, ahol asztalosságot és fafaragászatot tanítottak szakiskolában és középiskolában. Ott tanultam ki a mesterséget.

Erdélyben, Székelyföldön nem ritkaság, hogy valaki fával foglalkozzon…

Erdélyben nagyon sok a fa, az erdő, ez benne is van az "Erdély" szóban. Nagyon sokféle fa van nálunk, amit különböző formában, sokféleképpen lehet megfaragni úgy bútoranyagnak, mint kézműves termékeknek, bárminek. Mi, székelyek mindig megfaragtuk, megdíszítettük a körülöttünk lévő dolgokat. Régen még a kapatisztítóra is tulipánt faragtak. A kapukat, a portákat kifaragjuk, vagy akár a házainkat, annak atikáját. És ezeknek mondanivalójuk is van. A régi motívumaink mind beszélnek önmagukról. A virágok, a tulipánok, a nap, a hold. Mi, székelyek, büszkék vagyunk, hogy a dolgainkat kifaragjuk, ez a miénk, a mi tulajdonunk. Mindenki szeretettel nézheti, bejöhet a portánkra, és ezzel büszkélkedünk.

Ahogy most körbenézek az alkotásaid között, két fő témát látok. Ez a vallás és a vadászat. Főként ezek foglalkoztatnak?

Vannak borászati, pincészeti termékeim is. A szőlős domborművektől elkezdve faragunk borospincékbe akár bútorzatot is. De valóban, a legfőbb téma a liturgikus vagy kegytárgyak készítése, illetve az oltárok díszítése és faragása. Mellette egyre hangsúlyosabb a vadászat is. 2012-től járunk a FeHoVára és egyéb vadászati kiállításokra, például Bukarestbe is. Egyre gazdagabb, egyre sokrétűbb a termékkínálatunk. Ezek közül kiemelkednek a trófeaalátétek, amiket saját magam terveztem az évek során. Az volt a célom, hogy a legszebb legyen, hogy a legértékesebbet hozzam ki az alapanyagból. A fa számomra az egyik legnemesebb anyag. Olyan sok szép terméket tudunk belőle magunk köré készíteni, ami sok éven keresztül díszíti a házunkat, és boldogítja a lelkünket.

Mivel a Vadászati Világkiállításon vagyunk, így a vadászati termékekre fókuszáltál, de nagyon érdekel, hogy a liturgikus témakör hogyan talált rád.

1998-ban alapítottam a DemiArt fafaragó céget. Először németek és olaszok kerestek meg, akik javarészt katolikusok. Az első években nagyon sok szent szobrot faragtam. Én református létemre nem ismertem a szenteket, miközben egyre többször kellett dolgozzak velük. Szent József, Ágoston, Mária, feszületek. Ami és aki csak létezik, azt az elmúlt húsz év alatt megfaragtuk. Ráadásul nemcsak úgy, hogy nagyjából olyan formák, vagy ráfogjuk, hogy azok, hanem könyvekből utánuk olvastam. Sokat tanultam az életükről. Nem faragok meg úgy semmit, hogy ne nézzek utána. Így faragtam meg például az Árpád-házi szenteket is, Szent Lászlót, Istvánt, Erzsébetet, Margitot. Addig nem tudtam nekikezdeni a munkának, amíg nem ivódott belém az ő életük, hogy milyenek is voltak. Ezek alapján próbáltam fába vinni őket, a testtartásukat, a ruházatukat, a formájukat. Így ismerkedtem meg tehát a liturgikus szentszobrokkal. 2012-'13 környékén megfaragtam a csíksomlyói Mária-szobor mását, amit odaadományoztam a kegytemplomnak. Kivittünk Częstochowaba is a pálosoknak, hiszen velük baráti a csíksomlyói ferencesek kapcsolata. 800 személlyel utaztam oda egy különvonaton. Reformátusként is hatalmas élmény volt, és ezt követően kezdtem el katolikus kiállításokra járni a szobraimmal. Így aztán egyre több mindent kértek az emberek és az egyházak. Ez adta meg az alapot a liturgikus téma esetében. A csíksomlyói kegytemplomban lévő bútorzatot is én faragtam.

Remélem, hogy nem lépek át egy határt a kérdésemmel, és nem lesz túlontúl személyes, amire esetleg kényelmetlen válaszolni. De nagyon érdekel, hogy reformátusként hogyan éled meg ezeknek a szobroknak a kifaragását, önmagában például a szentek formába öntését, vagy éppen a keresztet?

Először, mint ember, voltak frusztrációim. Mondhatom, hogy bántottak ezek az alkotások. Hol a református pap szólt meg, hogy miért faragok keresztet, hol a katolikusok, hogy miért egy református készíti ezeket. Azóta viszont túltettem magam ezeket, és én a művészi oldalát nézem az egésznek. Alkotó vagyok, teremtő. Azt, amit kérnek tőlem, legyen akár egy szent szobra, megfaragom. Én azt a darab fát nem imádom, hanem azt továbbadom, és annak a személynek, aki azt megrendelte, a saját lelki dolga, hogy hogyan áll hozzá. Én a művészi oldalát nézem, a másik felével nem törődöm.

Szerintem a hit teljesen magánügy. Nem feltétlenül egyház vagy vallás kérdése. Vallás rengeteg van. Több száz vallás létezik a világon. Én viszont úgy tudom, hogy Isten csak egy van, belőle nem létezik kettő. Istenhívő vagyok, és úgy gondolom, hogy nem feltétlenül a vallás adja meg az embernek a hitét, de az ugyanakkor közel kerít Istenhez. Ugyanúgy a szobrok is, ahogy egy sima, egyszerű, fehérre meszelt református templom.

Muszáj még egy picit a vallási témáknál maradnunk, hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy a pápának is készítettek szobrot. Te viszont igen.

2013 óta a Vatikán könyvtárában található egy több részes, 30 centiméteres betlehemes alkotásom. Mária, József, a kis Jézus, a szamár, és a többiek. Az még nem a saját nevem alatt futott, hanem egy olasz cég vitte ki. Később viszont megkeresett Gyimesbükk környékéről egy Pál nevezetű férfi, aki éppen készült a Vatikánba, Ferenc pápához. Neki Szent József a védőszentje, ezért egy 60 centiméteres Szent József szobrot kértek tőlem, amit meg is faragtam. Azon már rajta is van a védjegyem. Azt mesélték, hogy a pápa nem akarta elhinni, hogy csak úgy kap egy ilyen szobrot. Először mindenki azt hitte, hogy csak meg akarják szenteltetni, azért vitték. Állítólag mind a mai napig ott van az irodájában, az asztalán. De még ezzel sincs vége a történetnek, mert tavaly ugye járt nálunk a pápa Csíksomlyón, és akkor Böjte Csaba testvér keresett meg, hogy készítsek egy 60 centiméteres gyermek Jézus-szobrot. Ezt mintegy 100 gyerekkel adták át a pápának.

Jelentett az valamilyen pluszt, hogy a pápának faraghatsz?

Őszinte leszek, különösebben nem. Művészként nem teszek különbséget, hogy valaki pápa vagy János bácsi a szomszédból. Adtam már szegény néninek szobrot, mert láttam, hogy megfogta a kezében, és megcsókolta. Nem kértem tőle pénzt, és ez azóta is nagyobb boldogság, minthogy a pápának készítettem bármit. Számomra nem nagyobb öröm szobrot adni egy pápának, mint más Istenhívő, keresztény embernek, akin látni, hogy tényleg örvend neki.

Most már tényleg rátérhetünk a vadászatra, hiszen Vadászati Világkiállítás van. Alkotóként mi indított el ezek az úton? Hogyan kezdtél el vaddal, természettel, vadászattal foglalkozni?

Az első darabjaimra nem emlékszem. Az biztos, hogy vadászszobrokat készítettünk leghamarabb, de utána megfogant bennem az érzés, hogy inkább olyan termékeket hoznék létre, amik használhatók is valamire. Amik nemcsak porfogók vagy művészeti tárgyak a házban, hanem van funkciójuk is. Például az órák, a trófeaalátétek. De beszélhetünk a vadászszekrényekről is, amik fegyvertartónak is kiválók.

Ha jól tudom, akkor a trófeaalátétek vezetik a népszerűségi listádat.

Azokat nagy tételben csináljuk. Egyedi darabokat is, de akár sokszorosítjuk is őket. Romániában legalább 30 megyében, 30 városban árulják a faragott alátétjeinket, és most próbálunk Magyarországon is terjeszkedni. A terv, hogy felvesszük a kapcsolatot a magyar vadászboltokkal. Ami fontos, hogy én nagyon komoly minőséget szavatolok. Ezek mind válogatott fából készülnek, azt hiteles forrásból, fenntarthatóan működő erdészetektől vásároljuk. Csak onnan, ahol bizonyítható, hogy minden hivatalos. Mindeközben úgy érzem, hogy ezt a magas minőséget elérhető áron kínáljuk, tehát szerintem versenyképesek vagyunk.

Tényleg ennyire fontos egy trófeaalátétnél is, hogy milyen az alapanyag?

A faanyag, az alapanyag a legfontosabb. Nagyon jó faminőség kell ahhoz, hogy ne legyenek benne csomók, ne vetemedjen. Szintén lényeges, hogy a faanyag legyen kiszárítva. Ha már úgy veszem a fát, akkor is mindig ellenőrzőm. Ha nem úgy vásárolom, akkor magamnak intézem, hiszen két szárítom is van: egy hagyományos és egy modern, számítógép vezérlésű, vákuumos szárító. A nedvességet 10 százalék alá szorítom. Erre nagyon nagy hangsúlyt fektetek. De ha például enyvezzük a fát, mert túl nagy darab, akkor csak minőségi, nagyon drága faenyvekkel dolgozunk. Én úgy hiszem, hogy ha valamibe a lelkünket belefaragjuk, akkor fontos, hogy az nagyon sok éven keresztül tartsa meg a minőségét, és erre garanciát is adunk. Őszintén mondom, hogy az elmúlt 22 év alatt nem történt meg, hogy szobor vagy alátét elrepedt volna a mi hibánkból.

Vadászol is egyébként?

Nem vadászok, de természetjáró vagyok. A család is, én is szeretjük az erdőket, mezőket. Sokat túrázunk, és sok vadász barátom van. Mindemellett a vadgazdálkodást nagyon fontosnak is tartom, hogy az ember és a vadállomány összhangban legyen. Én úgy látom, hogy ez Magyarországon és nálunk, Székelyföldön is elég jól működik.

A medvével is?

Azzal kevésbé, de az már más téma…

Más, és talán még hosszabb is. De ha már a medve szóba került, akkor adódik a kérdés: van kedvenc vadfajod? Van olyan állat, amit kimondottan szívesen faragsz meg?

Nem mondhatnám. Ha kapok egy új feladatot vagy egy olyan témát, amivel nagyon ritkán foglalkozom, akkor utána olvasok, utána járok. Van, amikor kialakul bennem a dolog percek alatt, és van, amikor napok telnek el, míg rájövök, hogy miként fogom megcsinálni. Miután az alkotás bennem megszületett, már gyorsan megy a munka, rövid időn belül kihozom a fából azt, amit szeretnék. Kedvenc vadfajom tehát nincsen, bármit szívesen elkészítek. Hozzáteszem, hogy 22 év után nem sok újat tudnak nekem mondani.

Említetted, hogy mindennek utána nézel a faragás előtt, és végigtekintve az alkotásaidon, látszik is az anatómiai részletesség, a mozdulatok természetessége. Ez az aprólékosság a művészeted egyik sajátossága?

Bevallom, hogy én inkább durván, kalapálva, nyersen szeretek dolgozni, de úgy, hogy közben látszódjon, mi a végeredmény. Ha például egy kecskét faragok durván, akkor fontos, hogy aki ránéz, érezze meg a vonalakat, érezze meg, hogy az kecske. Viszont nagyon sokat dolgoztam olaszokkal, illetve olaszoknak, és ők mindig aprólékos, részletes alkotásokat kértek. Több mint 20 éve van kapcsolatom velük, és ez érződik a munkáimon. Lassan már nem is tudok hátrahagyni olyan munkát, ami ne lenne nagyon aprólékosan, anatómiailag rendben.

De néha azért alkotok durvábban is. A két stílust jól szemlélteti az itt látható két madár. A ragadozónak minden apró részét, még a tollait is kifaragtam. Ezt kérésre készítettem. Az ott látható darut viszont magamtól találtam ki. Ennek szeme sincsen, csak a formák vannak meg. De olyan bájosan, kecsesen tisztogatja magát, hogy a vonalak magukért beszélnek.

A vadászat kapcsán beszéltünk kedvencekről, és azt mondtad, egyik faj sem áll közelebb a szívedhez, mint a többi. Fából sincsen olyan, amivel sokkal szívesebben dolgozol?

Minden fa munkálható. Van, amelyik könnyebben, van, amelyik nehezebben. Olyan is akad, amihez hozzátesz a szépsége, miután kap egy olajat. Az utóbbi időben én olajat használok. Ilyen fa például a dió. Szerintem az egyik legnemesebb anyag Európában, egyben a legdrágább is. Olyan gyönyörű rajzolatot, színanyagot hoz ki magából, ami csodálatos. Önmagáért beszél már maga az anyag is. Ha pedig még viszünk bele egy kis mívességet is, akkor a végeredmény még fantasztikusabb.

Gribek Dániel - Fotó: Gribek Tímea

További információk:
www.demiart.ro/

(Erdő-Mező Online)

• Cimkék: rdőgazdálkodás, erdőgazdálkodás