Keserű pirulák vadgazdálkodásunkban – III. rész: Bioindikátorokra alapozott alkalmazkodó gazdálkodás

vadkar_hajdu_3Az előző cikkben igyekeztem rávilágítani azokra a tényezőkre, amik a vadgazdálkodási célokat befolyásolják. A jelenlegi nagyvadgazdálkodási gyakorlat eszköztára nagyjából kimerül az állományapasztás lehetőségében, amivel vagy akar élni a gazdálkodó, vagy nem (HAJDU 2015/a). Meggyőződésem, hogy ha megoldást szeretnénk találni a kialakult, vélt vagy valós problémáinkra, akkor nem a meglévő módszereink között kell kutakodnunk. Ezért kezdjünk tiszta lappal, vizsgáljuk azokat a tényezőket, melyek az erdő-, mint élőhely együttes esetében a vadgazdálkodást meghatározhatják.

 

Kapcsolódó cikkek:
Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban – I. rész: Miért nem kérünk szaktanácsot?
Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban – II. rész: Lőni vagy nem lőni?

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül növényevő nagyvadfajaink táplálkozási sajátosságait. Unalomig ismételt tény, hogy fásszárú növényfajok hajtásvégeire van szükségük elsősorban (SZEMETHY ÉS MTSAI, 2000), minőség tekintetében pedig válogatnak (MÁTRAI ÉS SZEMETHY, 2000). Ráadásul megfigyelhető egy preferencia sor, tehát az elegyfajokat előnyben részesítik a főfafajainkkal szemben (KATONA ÉS MTSAI, 2009). Ezt a megfigyelést erősíti meg egy másik, tölgyes felújításban végzett vizsgálat is (NÁHLIK ÉS MTSAI, 2003). Kutatásukból kiderült, hogy a kétszikű-, szeder- és cserjeborítás valamint a rágáskár között rendkívül szoros negatív összefüggés van. Tehát, ha a tölgy mellett van elegendő juhar, kőris, szeder, stb., akkor inkább azt fogja választani. Nem új eredmények ezek, mégis mit csinálunk mindennek tudatában? Elültetünk egy hektárra 10-15 ezer csemetét, minden mást pedig kiápolunk mellőle.

Aztán elfelejtünk számolni is. A szarvas naponta elfogyaszt 8-10 kg táplálékot, mint láttuk, hajtásvéget. Egy hajtásvég vizsgálataink alapján 1-1,5 g körüli tömeggel bír. Tehát az egy hektárnyi felújításunk 10-15 kg-nyi szarvaseleség, 1-1,5 napi mennyiség. Ráadásul még jól be is kerítjük, hogy ha belemegy, ki se jöjjön onnan. És ne felejtsük el, mi veszünk el a szája alól minden mást, amit inkább elfogyasztana, mint a tölgyet! Ezek után természetesen a szarvas csinál rosszul valamit. És itt kapcsolódunk előző cikkünkhöz. A létszámapasztás, mint megoldás ezért nem lesz soha igazi megoldás. Ugyanis világosan látszik, hogy egyetlen szarvas képes egyetlen nap alatt tönkre tenni a teljes felújításunkat. Minden szarvast pedig még akkor sem lehet kivégezni az erdőben, ha megpróbálnánk. Hozzáteszem gyorsan, remélhetőleg ez nem is célunk.

vadkar_hajdu_1

A vadlétszám és a vadkár összefüggése egyébként is nehezen bizonyítható. NÁHLIK ANDRÁS (1998) felméréséből az derül ki, hogy a kár mértékét a gazdálkodás módja határozza meg. Vizsgálatai szerint alacsony állománysűrűségnél a vadállomány szintje és a vadkár között nincs összefüggés. További kutatások is bizonyítják, hogy a vadlétszám és vadkár közötti összefüggés nem túl szoros (BLEIER & SZEMETHY, 2003; CSÁNYI, 2003).

De van egy másik lehetőség is, ami valahogy nem merül fel, amikor az erdei vadkár megelőzésről kezdünk el beszélgetni. A gazdálkodás során figyelembe kell vennünk az erdő és a vad igényeit is! Olyan cserjeszintet kell biztosítani, ami rendelkezik megfelelő mennyiségű, minőségű alternatív táplálékkal és annyi csemetével, ami képes elviselni bizonyos mértékű vadhatást. Ha képesek vagyunk kialakítani egy ilyen újulati- és cserjeszintet, az már nem omlik össze egyetlen szarvas hatására. Ezután már nincs más dolgunk, mint a vadhatást és a kínált- illetve rágott táplálékbázis arányát mérni az alsó szintben. Ez alapján el tudjuk dönteni, megvan-e a szükséges táplálék mennyiség, és abban mekkora nyomást gyakorol a vad a csemetékre. Ez pedig olyan szakmai alap lenne, aminek a segítségével el tudjuk dönteni, mennyivel kell többet vagy kevesebbet lőnünk az előző évihez képest ahhoz, hogy a vadállomány és az erdő összhangban legyen.

vadkar_hajdu_4

Ez a fajta hasznosítás-tervezés teljesen feleslegessé tenné a vadállománybecslést. Kizárnánk az egyik bizonytalansági tényezőt, támadási felületet a szakmánkból, miközben az így tervezett hasznosítás szakmailag védhető, ráadásul az ágazatok összehangolásának az egyik alapvető eszköze lehet(ne). Ez természetesen csak közös munkával működik, hiszen csak ott van értelme ezzel foglalkozni, ahol a hagyományos, mesterséges felújítások helyett képesek vagyunk természetesen felújítani.

További előnye a bioindikátorokra alapozott alkalmazkodó gazdálkodásnak az, hogy nem kell kerítést építeni, nem jelenik meg felújítási, ápolási költség. Számoljunk utána, mennyi pénzt lehet ezzel spórolni! Az erdőnevelési módszerek lehetőséget biztosítanak arra, hogy annyi fény legyen az erdő alján, amennyi a felújuláshoz szükséges. A megfelelő-, de szükséges(!) szintű vadállomány pedig elvégzi az ápolási feladatainkat, hiszen a szedret, kőrist, gyertyánt kezdi először visszaszorítani, közben dolgozni hagyja az újulati szintben a versengést a csemeték között (KATONA ÉS MTSAI, 2009).

vadkar_hajdu_3

Tehát módszerünk van a kérdés hatékony kezelésére, ezt már csak a helyi viszonyokhoz kell igazítani. Az így kezelt erdőkben nem lesz értelmezhető a vadkár fogalma. Emellett lehetőséget biztosít komoly költségek megtakarítására és a minőségi vadgazdálkodásra a mennyiségi helyett. Nemrég Szlovéniában jártam, ahol a vadgazdálkodási tervezésnek az alapja az újulati szint felmérése (HAJDU, 2015/b). A Román Állami Erdőgazdaság (Romsilva) által kezelt erdőségeinkben is az erdő állapotát tekintik a vadgazdálkodási tervezés alapjának. Már csak az a kérdés, mi meddig erőltetjük a nem működő rendszereinket ahelyett, hogy figyelembe vennénk az erdő és a vad igényeit is?

És itt jön a ”De…” kezdetű kérdések és mentegetőzések sora:

• De nem engedi az erdőtervezés az ennyire elegyes állományokat létrehozni…
• De az erdőtervben fix elegyarányt írnak elő…
• De ezt nem lehet recept alapján elvégezni és még dolgozni is kell vele…
• De hogy írom ezt bele a vadgazdálkodási tervezésbe?
• stb…

vadkar_hajdu_2

Hát, igen, ezzel dolgozni kell. Ehhez gondolkozni kell. És igen, nincs jogszabályi, hatósági támogatottsága sem. De… És most jön az igazi „De…” De ha végre a kifogások helyett megoldásokat keresünk, együtt továbbléphetne a két ágazat. Ehhez persze el kell dönteni a gazdálkodás célját. Ha az a cél, hogy az erdei élőhely-együttesekkel való gazdálkodást magasabb szinten végezzük, akkor erre van esély. Ha a kényelmesen, sablonszerűen tervezhető gazdálkodás, vagy a „repivadászatok” sikeressége a cél, akkor hirdessük azt és viseljük csendben a következményeit!

Felhasznált irodalom:
BLEIER N. & SZEMETHY L. (2003): A mezőgazdasági vadkár összefüggésrendszerének vizsgálata – Vadbiológia, 10: 36-41.
CSÁNYI S. (2003): Szarvasállomány és szarvasgazdálkodás a statisztikák alapján. A vadgazdálkodás időszerű kérdései 1. Gímszarvas, Országos Magyar Vadászkamara: 10-22.
HAJDU M. (2015/a): Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban – Lőni vagy nem lőni?, Erdő-Mező Online
HAJDU M. (2015/b): Mit is adhat a szakmánknak Szlovénia? – Erdészeti Lapok, LC évf.,11: 342-343
KATONA K., SZEMETHY l., HAJDU M., CSÉPÁNYI P. (2009): A folyamatos erdőborítás és a vadállomány harmónikus kapcsolata a Pilis-tető bükköseiben, Erdészeti Lapok CXLIV. évf. 7.8.:240-242
NÁHLIK A. (1998): Vadkárok az erdőgazdaságban-a vadrágás és a vadkár összefüggései – Erdészeti Lapok, 2: 49-50. 
NÁHLIK A., TARI T., & NACSA J. (2003): A gímszarvas és őz téli erdősítéshasználatának jellemzői – Vadbiológia, 10: 15-25.
SZEMETHY L., MÁTRAI K., OROSZ SZ., PÖLÖSKEI B. & SZAKA GY. (2000): A gímszarvas táplálékválasztása erdei és mezőgazdasági élőhelyen tavasszal – Vadbiológia, 7: 10-18.

(Erdő-Mező Online – www.erdo-mezo.hu)

erdomezolike

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?