Keserű pirulák a vadgazdálkodásunkban - I. rész: Miért nem kérünk szaktanácsot?

Mik is azok a keserű pirulák? Azok, amelyeket le kell nyelnünk, ha tetszik, ha nem. És általában nem tetszik, mert nem finom, és már csak akkor kerülnek elő, amikor komoly tüneteket kell kezelni. Az előidéző okokat gyakran látjuk, csak nem foglalkozunk vele, egészen addig, amíg a tünetek oly annyira el nem hatalmasodnak, hogy előkerülnek azok a bizonyos pirulák.

De miért halogatjuk szakmánk rendbetételét? Van itt a háttérben a „magasabb érdektől” a pénzsóvárságon át az önös érdekeken keresztül az ismeretek hiányáig minden, amiből bátran lehet válogatni, akár egyszerre többet is. Most induló cikksorozatunkban az egyre nyilvánvalóbbá váló tünetekkel, és a valódi okokkal igyekszem foglalkozni, első sorban saját tapasztalatok alapján. Vadgazdálkodási tanácsadóként volt „szerencsém” látni jót is, rosszat is, megkísérlem a való életből vett példákkal érzékeltetni egy-egy helyzet, problémakör hátterét, leginkább gondolatébresztőnek szánva. Kérem, nézzék el nekem, ha a példáimban szereplők nem lesznek beazonosíthatóak, nem a személyek, vadásztársaságok, erdészetek kiléte a fontos, hanem a szakmai megoldások, vagy éppen azok hiánya! Elsőként még nem vágunk a szakma közepébe, kicsit távolabbról induljunk el. Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy a vadgazdálkodás szeretett kis hazánkban olyan, mint a foci. Aki akár egyszer is rúgott gumilabdába, már szakértő a témában. Na, hát kérem, így vagyunk ezzel mi is, azzal súlyosbítva, hogy a „civilek” nagy többsége is előszeretettel és kéretlenül áraszt el bennünket útmutatásaival. Ez az alapállapot pedig bőven elegendő arra, hogy bármilyen helyzet is alakuljon ki egy vadászatra jogosult életében, valaki biztos lesz, aki megmondja a megoldást. Eközben többnyire fel sem merül az az igény, hogy utána járjanak a jelenségnek, esetleg olyan személy segítségét kérjék, aki valóban ismeri azon módszereket, amikkel ki lehet deríteni egy adott helyzetben, hogy mi történik. Sőt, képes javaslatot tenni a fejlődés irányára is. Ennyit általánosságban, most nézzünk néhány példát annak érzékeltetésére, hogy mennyit is veszít szakmánk, hivatásunk, a magyar vadállomány ezzel a nemtörődöm hozzáállással! Állami erdőgazdaságnál jártam, száraz termőhelyen, homok - homokos vályog fizikai féleségű talajon álló erdőtömbben, ahol egy zabbal vetett vadföldecskét néztünk meg. A vadföld története messze nyúlik vissza, sok-sok éve próbálták már benne felújítani az akácot az utolsó tarvágás óta. Gyökérszaggatással próbálkoztak, de évről évre rosszabb eredménnyel. Majd megjelent benne a vaddisznó is. A túrásokat látva azonnal kerítették, jó magyar szokás szerint. Ezt követően rohamosan romlott a felújítás állapota. Végül kiderült, hogy a száraz, homokos talaj és a tarvágás kombinációja nem volt más, mint élőhelyfejlesztés a pajor számára. A felújítás sorsát pedig a kerítés pecsételte meg végleg, hiszen a disznó az akác felújításban nem tett kárt, csupán segíteni próbált a pajor elleni küzdelemben. Végül zab került az akác helyére, mondván a felújítás úgy sem megy, a vadnak meg majd csak jó lesz. Pedig így a terület az év jelentős részében feketén van, tehát szárad, újra csalogatja a cserebogarat. Ráadásul a zab egyáltalán nem nyújt olyan takarást és olyan minőségű, mennyiségű táplálékot, mint egy helyesen kialakított rágócserjés, vagy vadföldkeverékkel vetett terület. Rossz döntések láncolata, melyben bármikor segíthetett volna a szakértő. Egy másik nagyvadas területen, ezúttal vadásztársaságnál jártam. A vad élelmezésének lehetőségeire terelődött a szó, amikor a szakszemélyzet egy tagja büszkén mondta, hogy idénre is megrendelték az 50 tonna szemes kukoricát. Ez fedezi a vadásztatás (szórás) szükségleteit, és ezt szánják etetésre is. Korábbi, a Vadvilág Megőrzési Intézettel közös munkánkból (Katona et al., 2009) tudtam, hogy egy tisztességes cserjeszinttel rendelkező erdőben hektáronként 500-1500 kg hajtásvég is lehet. Hektáronként! Nem győzöm eléggé hangsúlyozni! Kicsit utána számoltunk, a 11000 hektáros vadászterületen ez 5500 tonna takarmányt jelent(ene) télen, amikor csak 500 kg/ha a hajtásvégek jelentette zöld tömeg. És ez a nyári időszakra 15 ezer tonna! Ehhez képest mi az az 50 tonna szemes kukorica? Desszert és sok munka. Arról nem is beszélve, hogy a szarvasnak, őznek nem kukoricára van szüksége! Cserjeszint persze nincsen, hiszen az erdőben rend a lelke mindennek, az erdő alja legyen patika-tiszta és lehetőleg minden „derékszög, egyenes, elvágólag”. Természetesen mindezek mellett csoda, hogy van mezőgazdasági- és erdei vadkár? Amikor elvonunk 15 ezer tonna takarmányt az erdőből, a búvóhellyel, a takarással együtt. Ki is csinálja a vadkárt? [caption id="attachment_21008" align="aligncenter" width="450"]

A szerző vizsgálat közben[/caption] Manapság alig találunk olyan nagyvadas vadászatra jogosultat, ahol a szó valódi értelmében vadgazdálkodás folyik. Mert gondoljunk csak bele, hány olyan vadászterületünk van, ahol egy vadföldön megtaláljuk a télen is nedvdús fajokat, a pillangósokat, a szemet adó fajokat? Hány terület veszi gondozásba a nyiladékokat és pásztákat, őrzi meg, sőt, fejleszti a cserjeszint fajösszetételét? Hány társaság, erdészet fordít gondot az ivararány beállítására? Nem sok. Van ilyen, de nem sok, sőt, nem elég. Sajnos a vadászatra jogosultak döntő többségénél nem vadgazdálkodás történik, hanem állományapasztás. Ami lehet egy cél (ott, ahol erre van szükség), de ez nem vadgazdálkodás! Térjünk át az apróvadas területeinkre. Egy nem túlságosan nagy vadásztársaság azzal bízott meg, hogy állítsak össze egy élőhelyfejlesztési tervet, mert alig van már vad fácán a területen. Pénzük nincs sok, de vadászni szeretnének, tegyem meg, ami tőlem telik. Számukra is meglepő módon rengeteg tennivalót, lehetőséget kínáltam az élőhelyfejlesztés terén és a ragadozógazdálkodás tekintetében is. A teendők túlnyomó többsége csak tagsági munkát kívánt. A hatékony fácángazdálkodáshoz szükség lett volna néhány eszközre is, ami egy-két közepes bak lődíjából finanszírozható lett volna. Amikor átadtam a kész terveket, az volt a válasz, hogy ennyit ők nem dolgoznak a fácánért, arról nem is beszélve, hogy inkább kiülnének disznót lőni a szóróikra. Az apróvadas területeken dédelgetett disznó megér egy külön cikket, sőt, akár egy konferenciát is. De a fő tanulság a nemtörődömség. Korábban a vadásztársasági tagok tudtak, akartak együtt dolgozni, jó hangulatban a vadállományért. És megvolt a jutalmuk, szép vadászatok, gazdag teríték formájában. [caption id="attachment_21007" align="aligncenter" width="600"]

Vadföld csíkok kukoricában[/caption] De hogy sem kicsiben, sem nagyban nem tudunk/merünk gazdálkodni (tisztelet a kivételnek), arra egy kétezer hektáros apróvadas terület a legjobb példa. Megfelelő élőhelyfejlesztéssel, intenzív ragadozógazdálkodással sikerült elérni a hektáronkénti egy nyulas terítéket! Aki kicsit is ért az apróvadhoz, az tudja, ez mit jelent. Emellett kitűnő fácán-, fogoly-, őzállomány, réce- és fácántenyésztés teszi teljessé a szemet gyönyörködtető vadászterületet. Nem minden a pénz, de elgondolkodtató, hogy amíg a hazai társaságaink sokszor küzdenek a talpon maradásért, addig itt, kétezer hektáron több tízmillió forint a nyereség. Ha ott működik, máshol miért nem? A módszerek adottak (ha ismerik őket). A pénz sem lehet kifogás, mert sokszorosan megtérül egy hivatásos vadász alkalmazása, a szaktanácsadói díj vagy az eszközberuházás. Mindenhonnan azt halljuk, hogy „túlszaporodott” a vadállomány, de azt nem hangoztatják, hogy min szaporodott túl. A legtöbb esetben az ember, valamelyik ágazat tűrőképességén szaporodott túl, a vadgazdálkodó ebbe belenyugszik, és pusztítja a saját vadját. Ahelyett, hogy felkérne egy szakértőt, adjon javaslatot az ágazatok összehangolására helyi szinten. Nem gazdálkodunk a vaddal, csak vadásszuk, sokszor bele sem gondolva, hogy némi munkával még többszöröse is lehetne a vadállományunk a mostaninak, anélkül, hogy az az élőhely rovására gyarapodna (ld. mezei nyúl). Vagy éppen kevesebbre volna szükség, a minőség javára, ahogy az őznél egyre inkább látszik. Még sok-sok példát hozhatnék, a kialakulóban lévő „sakálhisztitől” az erdei- és mezőgazdasági vadkáron át az utánkeresésig. Ezekkel később foglalkozunk is részletesen. [caption id="attachment_21009" align="aligncenter" width="600"]

Mezei nyulak[/caption] És itt vissza is kanyarodtunk eredeti témánkhoz. Óriási kihasználatlan potenciál rejlik vadászterületeinkben, aminek a kihasználáshoz nem szégyen igénybe venni szaktanácsadást. Ez mégsem történik meg, vagy csak nagyon elenyésző mértékben. Hazánkban működik számos kiváló vadgazdálkodási egység, ahova szintén nem járnak el tanulni a szakmabeliek. A kezdeti hasonlatot tovább gondolva; inkább ülünk a fotelben, sörrel a kézben és szidjuk a magyar focit. Amikor pedig nagy ritkán sikerül belőni egy-egy gólt, abból nemzeti ünnep lesz. Tényleg csak így lehet ezt csinálni? Tényleg csak ennyit tehetünk a szakmánkért, hivatásunkért? Merjünk tanácsot kérni és merjük megfogadni azokat, hiszen mindannyiunk érdeke a vadászterületeinkben rejlő potenciál kiaknázása. Szakmai felelősségünk is méltó utódjaként gondját viselni az örökölt, egykor világhírű magyar vadgazdálkodásnak. Hajdú Márk Felhasznált irodalom: 2009. Katona K., Szemethy l., Hajdu M., Csépányi P. (2009): A folyamatos erdőborítás és a vadállomány harmónikus kapcsolata a Pilis-tető bükköseiben, Erdészeti Lapok CXLIV. évf. 7.8.:240-242 (Erdő-Mező Online - www.erdo-mezo.hu)