Miért rokon szakma az erdészet, a vadászat és az újságírás? - 100 éves a Kárpáti Igaz Szó

Idén lett 100 éves Kárpáti Igaz Szó. A kárpátaljai magyarok lapja a jubileum alkalmából az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseit közli egy cikksorozatban, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a folyóirat gazdag múltjába. A legfrissebb írásban Matúz István meséli el, hogyan lett erdészből újságíró.
Miért rokon szakma az erdészet, a vadászat és az újságírás? -  100 éves a Kárpáti Igaz Szó
“Amikor munkatársaimmal elhatároztuk, hogy lapunk közelgő, 100. születésnapja okán amolyan önvallomások keretein belül mesélünk arról, hogy milyen érzés ma Kárpátalján „KISZós-nak” lenni, mit jelent e jobb sorsra érdemes térségben magyar újságíróként dolgozni, rögtön az egykori állásinterjúmat követő – az azóta sajnos elhunyt – Béres Barna olvasószerkesztőnkkel folytatott beszélgetésünk jutott eszembe. Azon a lassan 20 esztendeje zajlott diskurzuson elhangzott egy kérdés, miszerint erdőmester-erdésztechnikusként mi visz valakit a média színterére? A válasz, mellyel átmentem a vizsgán, az volt, hogy tulajdonképpen rokon szakmákról beszélünk, hiszen az újságot papírra nyomtatják, a papír fából készül, a fát meg az erdész „állítja elő”. Gyakorlatilag rokon hivatásokról van tehát szó, ráadásul szenvedélyem, a vadászat is ez irányba terel, hiszen őzre-vaddisznóra vadászni éppolyan adrenalin-bombásan kellemes-izgalmas érzés, mint becserkelni egy sokakat érdeklő témát. matuz_istvan_karpati_igaz_szo_cl Vallatóm akkor nevetve jegyezte meg: ilyen csavaros észjárással kell bírnia a jó zsurnalisztának. Lehet, hogy igaza volt, de azért a „szakmát” persze tanulni kellett. Emlékszem, mikor öreg barátom egy augusztusi nap ordítva vágta a szemétbe aratási interjúmat, mondván, ő ilyet még nem látott! Végtére gyermekkori barátom, Ághi Sanyi Afrika-szafariját – és itt idézném Barna bátyám szavait – úgy írtam meg mint Széchenyi Zsigmond, de az újságírói ujjgyakorlatnak számító aratási körkép bezzeg értékelhetetlen szemét lett! Az eset komoly tanulságul szolgált, hiszen rá kellett jönnöm, hogy a meglehetősen szegényes eklézsia okán itt – legalább alapszinten – mindenkinek mindenhez értenie kell! Persze a bőrömet nem vethettem le, és a „kötelező Lenin-versek” – ezt a kifejezést pályatársamtól hallottam, és azt jelentette, hogy az „ántivilágban” csak akkor tudtál egy-két szívből jövő, jó verset megjelentetni, ha a köteted elejére és végére írtál egy-egy ódát Vlagyimir Iljicsről – mellett azért mindig kibújt belőlem a zöldkalapos. Ez eredményezte, hogy bábáskodásom mellett, hosszas vajúdás után, megszülethetett a Barangoló című rovatunk, melynek sorai lehetőséget adnak arra, hogy másoknak is elvigyem erdeink-mezeink és folyóink-tavaink üzenetét. Szóval mára jól megfér egymás mellett keresőtávcsövem, vadászkalapom, öreg mordályom, valamint a jegyzettömböm. Hogy mit hoz majd a jövő? Nos, erre csak a régi sláger két sora adhat igazi választ, mi szerint „…. a jövőt nem sejtheted, ahogy lesz úgy lesz…”, de az biztos, hogy amíg közéletünk „vadonjában” és a Tisza pagonyaiban lesz mire vadászni, a golyóstollat és a golyós puskát továbbra is egyforma örömmel forgatom majd.” (KISZó/Matúz István)