Tutajos iPhone-nal a szúnyogos Berekben – Modernizált Tüskevár a Vadászati Világkiállításon

tuskevar_vadaszati_vilagkiallitas_1Gyakorlatilag minden szempontból modernizált stílusban, ám nagyrészt Matula bácsi eredeti, regényben szereplő mondataival vitték színpadra Fekete István egyik legnépszerűbb művét. A Tüskevár rövid adaptációja gyerekrajzokkal, iPhonnal, XXI. századi szemlélettel és LED-fallal hódította meg a Vadászati Világkiállítás közönségét. A Tüskevár és a Téli berek rajongóinak – akik közé én is tartozom – kezdetben kicsit furcsa lehetett a darab, de 20 perc alatt meggyőzött arról, hogy működik, és elérheti a fiatalokat. Úgy álltam fel a székből, hogy végül tetszett, amit láttam, ezért beszélgetést kezdeményeztem „Matula bácsival” is.

Fekete István regényét Pesty-Nagy Kati rendező formálta át, miután az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás kulturális felelősétől, az Operett Színház korábbi igazgatójától, Lőrinczy Györgytől erre felkérést kapott. Mi tagadás, bizonyos szempontból tényleg bátran nyúlt a műhöz, és számos tekintetben 2021-es köntösbe bújtatta.

Az első benyomások

Őszintén bevallom, hogy a darab felvezetője még nem lopta be magát a szívembe. A LED falon vibráló rajzok összevisszasága jelent meg a városi környezetet illusztrálva, majd egy rajzolt vonat zakatolt végig a képernyőn, mint a rétesnek készülő kígyó. Aztán zümmögni kezdett egy szúnyog, és megérkezett a színpadra Ladó Gyula Lajos, vagyis Tutajos, aki éppen Bütyökkel telefonálva csicskázta le a vérszívó rovart. Nem ezt vártam, nem erre számítottam, és igazából kissé csalódtam is, főleg a már régóta színpadon álló díszlet miatt. Az ugyanis számomra teljesen hagyományos előadást ígért, amikor elfoglaltam a helyemet a kiállítás nyüzsgésében. A nyitány után elképzelni sem tudtam, mi jöhet a folytatásban. Egy dolog tetszett azonnal: a darab egyből a Berekben kezd, nem húzza az időt a bizonyítvánnyal, a vonatozással, semmi olyannal, amit a regényben szeretek, de a történetet jól ismerve, egy ilyen rövid darabban inkább csak untatott volna. Ezt hidalták át a számomra kissé zavaró bevezetővel.

„Akkorák a szúnyogok, mint egy iPod” – mondja a városi fiatal, és éppen elkezdi ecsetelni, hogy Matula bácsi olyan, mint a Mikulás, csak éppen szakáll nélkül. És ezt követően kezdtem megszeretni az előadást. Dánielfy Zsolt Jászai Mari-díjas színművész ugyanis kiváló Matulának bizonyult. Hangban, kiállásban, minden tekintetben. A kiállításra készült darab végül egyetlen perc alatt tényleg bevarázsolt a Berekbe, és ezt az öreg nádi ember szerepének köszönhettem. Folyamatosan visszaköszöntek Fekete István eredeti mondatai, és tényleg elfogott a “Tüskevár-érzés”. Persze néha azokba is bele kellett csempészni egy-két modern kifejezést, de ez Tutajos huszonegyedikszázadisága miatt elengedhetetlen volt.

„A fiatalok a célközönség, és azt hiszem, hogy ők jobban megértik a történetet, ha egy olyan srác érkezik meg a színpadra, akivel azonosulni tudnak. Bejön Tutajos a mobiltelefonjával ebbe az idegen világba egy teljesen távoli, városi környezetből, és megérkezik a nyugalomba. És az, aki nem érzékeny arra, hogy észrevegye a körülöttünk lévő világ szépségét, egyszerre rájön arra, hogy ez egy sokkal színesebb világ, mint ahonnan ő jött” – mesélte el számomra Dánielfy Zsolt, amikor az előadás végén spontán interjút kértem tőle.

Természetvédelmi megközelítés

Megtudtam, hogy a színművész nem vadászik, sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon távol áll tőle a vadászat. Ez egy picit a darabban is érzékelhető. Ebből a szempontból az lehet egy „Tüskevár-rajongó” kritikája, hogy a rövid darab során Tutajos hiába akarja használni a puskát, Matula bácsi lebeszéli róla. Bár az is tény, hogy az elhangzott mondatok kifejezetten tetszettek, és alapvetően egyet is értettem velük. Hiszen arra világítanak rá, hogy hiába akarja például a kánya elvinni a vöcsök fiókáit, a ragadozóra is két apróság vár a fészkében, így haragudni nem kell rá. Az üzenet, hogy az ember inkább ne szóljon bele a természet rendjébe és dolgába, bármennyire is közel áll a szívemhez, a modern világban, a civilizációnk működése mellett teljesen elképzelhetetlen. Fekete Istvánt a legnagyobb vadászaink és vadászíróink között említhetjük (utóbbiban talán egyértelműen a legnagyobb is), az állatvilágot és a természetet mélységesen értette és szerette. A regényben sem véletlenül fontos szál a puska használata, aminek „súlyára” Matula megtanítja Tutajost.

Dánielfy Zsolt ezzel kapcsolatban hozzátette nekem: „Az eredeti regényben olyan is van, hogy Matula bácsi agyonveri a siklót. Ma viszont ilyet már nem illik megtenni, és ezért kértem is, hogy hagyjuk ki a szövegből”. Összességében viszont egyáltalán nem volt zavaró ez a megközelítés, és a darab felépítése, de főként szerepe miatt talán szerencsés is volt, hogy inkább a természetvédelem szerepét hangsúlyozta, a vadászat mellett pedig egy laikus néző számára észrevétlenül elsuhant.

Szökött sikló a harmadikon

Ez a megközelítés abból is fakadhatott, hogy mint azt a darab utáni beszélgetésünk során megtudtam, a színművésznek volt hasonló élménye egy siklóval és édesapjával. Gyerekkorában ugyanis annyira imádta az állatokat, hogy több tucatnyit tartott a család harmadik emeleti lakásában. Egyszer pedig az iskola legerősebb gyerekétől az öccse kisautójáért cserébe kölcsönbe kapott két siklót, amit cipősdobozban hazavitt.

tuskevar_vadaszati_vilagkiallitas_2

„Egy valamit tudtam, mégpedig azt, hogy a siklót nem szabad bevallani, mert abból baj lesz. Édesanyám már korábban megmondta, hogy hozzánk több állat nem jöhet, de végül az volt a technikám, hogy hazavittem őket, és amikor rájuk nézett, nem mondott nemet. Mert a süni is aranyos volt, a teknős is aranyos volt. Ezek a vízisiklók viszont akkorára nőttek, hogy még én is tartottam tőlük. De hazavittem az állatokat, és a cipősdobozban elrejtettem őket a szekrény alá. Reggelre viszont kiszöktek, és az egyiket sehol sem találtam meg. Délelőtt nem voltam otthon, és mikor délután édesanyám úgy fogadott, mint bármikor máskor, megnyugodtan. Nem találta meg a siklót. Nem telt el azonban sok idő, velőtrázó sikítást hallottam a konyhából. A szegény sikló az ajtó fölötti résen pihent, és amikor az kinyílt, édesanyámra esett. Apám rémületében agyonverte, utána pedig én is megkaptam a magamét”. Aztán persze a színművészt az iskola legerősebb gyereke is elszámoltatta, hiszen egy siklóval kevesebbet vitt vissza. A történetet és a gyerekkori állatrajongást hallva már értettem, miért is lehetett kiváló Matula bácsi Dánielfy Zsolt, aki Gerald Durrelt is eszembe juttatta.

Gyerekrajzok a LED falon

Visszatérve a darabra. Tutajos – ahogy a regényben is – végül Matula bácsi közbenjárásával egyre inkább belesimul a számára korábban idegen Berekbe. Elkezdi érteni a körülötte lévő világot, megszereti, és az előadás végén más emberként tér haza. Sablonosnak is tűnhetne, de a természet tényleg ezt hozza ki az emberekből.

tuskevar_vadaszati_vilagkiallitas_3

Ami a színpadi adaptáció egyik kiemelkedően jó eleme egyébként, az a LED fal. Sok előadásban láttam már alkalmazni, de legtöbbször inkább csak feleslegesnek tűnt, kötelező megoldásnak, amivel kezdeni kellett valamit. Itt azonban tényleg funkcióval látták el. Rögtön a darab elején például kifejezetten jól nézett ki, ahogy Matula bácsi a közönségnek háttal horgászott, előtte pedig a vízszerű grafika hullámzott. De a madarak is a LED falon jelentek meg. Méghozzá gyerekrajzok formában. A bíbic, a vöcsök, a kánya kifejezetten erre az előadásra készült, és ez szintén tudatos koncepció volt. Úgy hiszem, Fekete István szellemiségéhez abszolút illeszkedik, hogy ilyen háttérmunkával a legkisebbeket is aktív cselekvésre hívták az alkotók.

Színész lesz belőle

Ami pedig Tutajos alakját illeti, a 14 éves Józsa Bence jól alakította a lezser, a városon kívüli világról mit sem tudó, telefon nélkül elsőre csak unatkozó, sokszor hisztiző tinit. Az eredeti Ladó Gyula Lajoshoz képest kicsit idősebb volt, de összességében ez sem zavart.

tuskevar_vadaszati_vilagkiallitas_1

Józse Bence Gyirmótról származik, és Dánielfy Zsolt beszélgetésünk során elismerően beszélt róla. „Színész lesz belőle” – állította. „Akárki meglátja” – juttatta eszembe a kijelentés Hobo „Mesél az erdő” című dalát a Vadászati Világkiállításon.

Az még kérdés, hogy a darabot láthatjuk-e bármikor is a HUNGEXPO-n kívül, miután véget ér az országos eseménysorozat, de jó lenne ezzel a színdarabbal is közelebb hozni a természetet a városi fiatalokhoz. „Nem tudom, hogy lesz-e utóélete kibővítve, de az már most látszik, hogy népszerű a darab, mert mindig sokan követik az előadást. A kiállításon nézelődök is rendre itt maradnak a színpad előtt. Van olyan terv, hogy esetleg elvisszük a darabot máshova is, és nem feltétlenül csak 20-25 percben” – zárta beszélgetésünket Matula bácsi, vagyis Dánielfy Zsolt.

Gribek Dániel

(Erdő-Mező Online)

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?