Emlékerdő 48-asoknak, 56-osoknak – A Szabadföld riportja Beliczay István erdésszel

beliczay_istvanSok évtizedes álma vált valóra az emlékerdő létesítésével, majd az 1848/49-es és az 1956-os forradalmi hősök tiszteletére állított kopjafával. Beliczay István nyugdíjas erdőmérnök még a múlt rendszerben kezdte terveit szövögetni, ám azokban az időkben efféle hazafias elgondolásokkal nem volt szerencsés előhozakodni. Türelmesnek kellett lennie, amíg a tettek mezejére nem léphetett. Szüleitől örökölt kárpótlási jegyekből vásárolt egy földterületet a tompai határban, ahol már a fásítást is úgy végezte, hogy megfelelő legyen egy pihenőparknak. A Szabadföld riportja Beliczay Istvánnal, akit március 15-én Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Fazekas Sándortól.

A honfoglalás 1100. évfordulója 1996-ban kiváló alkalmat nyújtott a megemlékezésre, illetve maradandó alkotások készítésére. Elképzelését – már aki tudott róla – támogatták, az erdőfelügyelet is mellé állt. Pista bácsi ekkor kezdte a telepítést: tizenhétféle fafajt ültetett a fekete- és a szürkediótól kezdve az arrafelé őshonos mogyoróig. Szikra László évfolyamtársa ötlete volt, hogy középen egy latin keresztet formázó nyírfasort alakítsanak ki, amely gyors növekedése révén az állomány fölé emelkedik, egyben utal a két szörnyű nemzeti tragédiára.

– Ez a kopjafa a Tompán élő Zágoni Sándor fafaragó munkája – mutatja a zord időjárással dacoló emlékművet Beliczay István. – A talapzatán elhelyezett táblák az 1848/49-es magyar szabadságharc mártírjainak és az 1956-os forradalom áldozatainak emlékét hirdetik, valamint azon soproni egyetemistákét és tanáraikét, akik az 1956-os vérzivatarban a nagyvilágban szétszóródva vagy a kanadai csoportokhoz tartozva folytatták tanulmányaikat, illetve a keserű kenyérkeresés rögös útját kezdték járni.

Nem véletlenül szívügye a 86 esztendős Pista bácsinak a méltó tisztelgés, hiszen 1956-ban ő maga is átélte az eseményeket. Ötödéves soproni erdőmérnök-hallgatóként november 4-én hajnalban társaival együtt fegyvert fogott, a város védelmére sietett a várhatóan szemből érkező szovjet tankokkal szemben, tüzelőállásukat a kópházi temetőben foglalták el. Tényleges harcokra azonban nem került sor. Ugyanebben az időben mintegy 450 oktató, hallgató hagyta el az országot családtagjaival együtt, őket Salzburg közelében civil lágerben helyezték el. Beliczay társai alkonyatkor fegyverrel lépték át a határt, osztrák hadifogságba kerültek, először Bécsbe, majd Salzburgba szállították valamennyiüket.

Reménytelennek tűnt a helyzet. Hogyan tovább? Hol tanulhatnak a továbbiakban? Maradjanak? Továbbmenjenek? Visszajöjjenek? Ez utóbbi volt a legkockázatosabb. Roller Kálmán, az erdőmérnöki kar dékánja több európai tanintézménnyel tárgyalt, de sehol nem fogadták be őket. Végül Kanada igent mondott, a Vancouveri Egyetemmel állapodtak meg. Több mint kétszázan szálltak hajóra. Akik máshogy döntöttek, negyven nap után térhettek vissza Magyarországra. Pista bácsi ekkor hozta meg élete legnehezebb döntését, de nem tehetett másként, nem hagyhatta magára súlyos beteg édesapját, meg nehezen szakadt volna el végleg a szülőföldjétől. Felkészült arra, hogy forradalmi szerepvállalása miatt megtorlásban lesz része, de hosszas kihallgatás után elengedték. Nem sokkal később megvédhette a diplomamunkáját.

– Kunbaracsi parasztcsaládból származom, mindig is jobban kötődtem a földhöz – egészíti ki a hazatérés melletti érveit Beliczay István. – Tizenhét évesen tüdőbeteg lettem, a helyi pap Amerikából hozatott gyógyszert, az segített. Miután világossá vált, hogy nagyobb fizikai megterhelést nem fogok bírni, a gazdálkodás helyett más pályát kellett választanom. Ekkor döntöttem el: erdész leszek. A soproni egyetemen eltöltött időszak az 1956-os eseményekkel együtt életem meghatározó része lett. Fontos dolog történt a záróvizsgámon is, kijött utánam Szilas Géza, a miskolci erdőrendezőség vezetője és megkérdezte, volna-e kedvem hozzájuk szerződni. Nagyon sokat köszönhetek neki, rendkívül felkészült szakember és csodálatos ember volt.

Pista bácsi újabb válaszút elé került: közelebb kellett költöznie beteg szüleihez. Ekkor ment el tanítani a szegedi erdészeti technikumba, ahol majd’ tíz évet töltött. Szerette a pedagógiai munkát, jó magaviseletű, okos gyerekek kerültek ki a keze alól. Osztályával most is tartja a kapcsolatot, ma már baráti szálak fűzik őket egymáshoz. Túl vannak az ötvenéves osztálytalálkozón is.

beliczay_istvan

Aztán az erdőmérnöknek hiányozni kezdett a terep, lényegében állandó honvágya volt iránta, mindazonáltal jól érezte magát tanárként is. Persze tudta, ha nem tér vissza eredeti szakmájához, örökre beszippantja a katedra. Végig kellett járnia a szamárlétrát, tizenhárom évig volt Tompán erdészetvezető, innen ment nyugdíjba 1992-ben, ahogy mondja: „golyóéretten”. Mindmáig járja a határt, nem telik el úgy nap, hogy ne sétálna az általa telepített emlékerdőben, még télen is felkeresi. Annak dacára, hogy magánkézben van, mégis tekinthetjük pályája megkoronázásának.

Sok minden érdekli, különböző témákban írt tanulmányokat. A történelmi múltat is kutatja.

– Egy ismerősöm megajándékozott egy 1783-as első katonai felmérésből származó térképpel – meséli Beliczay István tompai otthonának kedvenc zugában, a cserépkályha mellett, miközben vaskos dokumentumgyűjteményt lapozgatunk. – Tizenkét éve kezdtem el komolyabban elemezni. Több mesterséges vonal feltűnt rajta, jól kiolvasható az „Ördög-árok” felirat is. Később bejártam a területet, majd további szemléléssel felfedeztem a térképen egy hatalmas, bástyákkal megerősített kettős földvárat. Miután a hunok jelen voltak a térségben, Attila is tartózkodhatott hosszabb-rövidebb ideig errefelé, az sem kizárt, hogy itt halt meg. Ez nem lehet a Csörsz-árok része, mint ahogyan azt a tanult régészek állítják. Az ellentmondások tisztázása érdekében feltáró kutatásokat kellene végezni a terepen, az Ős-Duna medrének hajdani területén. Ez akarat és pénz függvénye. Annál is inkább fontos lenne az ásatás, mert egy tompai polgár nemrég aranypénzt talált a földvár szélén, látható rajta a „Hadrianus” felirat és a római császár portréja. Meg kellene menteni az itt rejlő értékeket, amíg nem késő!

Egyetértünk az amatőr kutatóval abban, hogy a régészeknek, tudósoknak komolyabban kellene foglalkozniuk a különleges földvárral, amelynek nyomai még láthatók a felszínen. Egy feltárás meglepetéseket tartogathat. A későbbiekben történelmi emlékhelyet lehetne itt kialakítani, feldobná a térség idegenforgalmát. Addig is Pista bácsi megteszi a tőle telhetőt: emlékerdejében megépíti a földvár kicsinyített mását.

(Borzák Tibor – szabadfold.hu)

erdomezolike

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?