Mese a frusztrált párról, akik magasleseket rongáltak

ronk_fa_Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, valahol az Üveghegy közelében található Kerekerdőben, ahol a kurtafarkú vaddisznó is túr: élt egy fiatal pár. Bátrak voltak, legalábbis azt hirdették magukról. Szerettek viccelődni, egészen addig, míg másokon lehetett nevetni. Állatbarátok voltak, legalábbis annak hitték magukat.

Egy napon a fiatal asszony azt mondta urának, hogy mókázni szeretne, így döntsenek ki néhány vadászlest a Kerekerdő sűrűjében. Az urának tetszett az ötlet, elvégre valami okból kifolyólag eleve frusztrált volt, másrészt bosszantani akarta a vadászokat és az erdő pásztorait.

Az erdő pásztorai ugyanis olyan munkát végeztek, amit sehogy sem tudott megismerni – igaz, nem is akarta. Mert szerette az őzikét, a vadcocát, a szarvast. Ismerni ugyan nem ismerte őket, és az erdőt sem igazán, de szerette az egészet. A vadászok pedig rendszeresen lőttek ezekből az állatokból. Vadgazdálkodás, állománygyérítés, vadkár, vadegészségügy, erdőfelújítás, örökerdő, afrikai sertéspestis… Olvasott már ezekről, de inkább tartotta a felsoroltakat legendáknak, meséknek, kitalált fogalmaknak, mint valós szakmai kérdéseknek. Egy szó, mint száz, a férfi úgy vélte: a vadászok rosszak, a vadászat rossz, az állatok jók, az állatoknak minden körülmények között élniük kell.

Így hát a fiatal pár kiment a Kerekerdőbe, fogták a fanyűvő fejszét, és elkezdték vele ütni, verni, hasítani a vadászleseket. Ledöntötték a királyét, ledöntötték a szegénylegényét, ledöntötték azt, amit az öregember kalapált össze, és ledöntötték azt is, amire a kondásfiú néha csak felült, hogy hallgassa a hajnali madárdalt. Amihez már nem volt erejük, azt feldöntötték. Varázsfűrészükkel eltüntették a létrafokokat, az andráskereszteket.

fa_oszlop

Még Kapanyányimonyók is megdöbbenve nézte őket, inkább hozzájuk sem szólt. Rombolásuk közben felébresztették a hétfejű sárkányt, de az is inkább odébb repült. Szívesebben találkozott volna inkább a nemeslelkű királyfival, akinek bár mind a hét fejére fájt a foga, azt legalább szemtől szemben, harc által kaparintotta volna meg.

Mikor a fiatal pár a nagyvárosban magára szedett frusztrációját kiélte a Kerekerdő nyugalmában, mindketten hazaindultak. Büszkék voltak magukra, hogy bátran szembenéztek az akácoszlopokkal, ledöntötték a fák lombjai fölé meredező, szinte már égig érő tornyokat. Büszkék voltak, hogy ilyen bátrak voltak.

Ahogy telt, múlt az idő, egyszer csak megtudták, hogy keresik őket a király katonái. Azok minden házba bekopogtattak, és a fiatal pár után érdeklődtek. Miután a Kerekerdő környékén élők megtudták, hogy mennyi vadászlest rongáltak meg, segítettek a katonáknak. Azok végül meg is találták a bátor pár házát. Ekkor rögtön elszállt a vidámság, a bátorság.

Miután mindent beismertek, hamar követelni kezdték, hogy róluk senki ne beszélhessen. A falu krónikása róluk az igazságot el ne mondhassa. Keserűen látták, hogy sokan rajtuk nevetnek, és a lehetséges büntetés rájuk nehezedő súlya már nem is volt olyan jó hecc. Inkább elrejtőztek, csendben maradtak. Hirtelen tudták, másnak mit szabad és mit nem, erre pedig figyelmeztették a hangoskodókat. Hirtelen fontos lett számukra, hogy mi áll a jognak vaskos könyvében. A bosszantás csak addig volt bosszantás, míg mások látták annak kárát. A hecc csak addig volt hecc, míg másokon lehetett röhögni. A frusztráció pedig…? Minden bizonnyal nagyobb lett, de a Kerekerdő környékén élők azt remélik, hogy azt otthon vezetik majd le. Elvégre már van segítségük, hogy a jogokról, szabályokról tájékozódjanak.

A történet szereplői természetesen kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Gribek Dániel

(Erdő-Mező Online)

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?