Ima a fenyővel

ima„…Áldott, aki jön az Úr nevében. Hozsanna a magasságban.”

Térdemre nehezedek. Ujjaim összefonódnak. Ahogy előre hajolok, karom támaszt talál. Támaszt a lakkozott fenyődeszkán, mely annyiszor kísérte már imáimat… Olyan természetes, hogy itt van, mint a talaj, amin járunk, a levegő, amit belélegzünk, a víz, amit iszunk.

Évgyűrűi hosszan futnak az egyik oldalról a másikig, összekötve az imára borulók lelkét, akik addig talán még soha nem is találkoztak, nem beszéltek, mindössze köszöntették egymást békességgel.

Drága fenyő, életedben mennyi mindent láthattál… Mennyi mindent érezhettél, és mennyi mindent hallhattál… Vajon honnan jöhettél? Hol növekedtél? Mely hegyekben süvített a szél tűleveleid között? Talán a Kárpátok vadonjában, hol medve dörgölte testét gyantás törzsedhez? Vagy messzi, távolabbi tájakon, ahol idegen nyelveken szól most is az ima, Jézus születésének ünnepét várva?

Nézem évgyűrűid görbe vonalait, melyek egy helyen szétválnak, mint a folyó, mit életet rejtő sziget szel ketté. A sötétbarna szálaknak göcs állja útját, melyből egykor ágad fakadt. Vajon emlékszel-e még, hogy mit daloltak a cinkék, mit rikoltottak a fenyőszajkók, mikor megpihentek rajta? Értetted-e a madarak beszédét? A szarvasok bőgését? A farkasok üvöltését? Kutatott-e törzsed körül éhes vaddisznó ízes csemegére vágyva? Hányszor osonhatott el melletted néma csendben róka, vadmacska? És hány fészkét bújtattad ágaid között a fenyőrigónak?

Hallottad-e lélekmelegítő tűz ropogását, amit a közelben raktak megfáradt vándorok, erdőt járó vadászok, gombát kereső férfiak és asszonyok?

Érezted-e pusztító erdőtűz iszonyú forróságát, melynek lángjai majdnem elértek, hogy aztán izzó pattogással kísérve elpusztítsanak? Szomjaztál-e az egyre szárazabb nyarakon? Rágott-e szú, mi oly sok társaddal végzett már? Ropogtak-e ágaid téli fagyban a hó mérhetetlen súlya alatt? Döntött-e ki melletted állót a szélvihar iszonytató ereje?

fenyo_konyoklo

Mit éreztél, mikor jöttek érted fejszével, fűrésszel, ormótlan gépekkel? Vajon sejtetted-e, hogy ennyi embernek leszel segítője, vigasztalója? Sejtetted, mekkora támaszt nyújtasz majd az Istenben hívőknek?

Vajon hallod-e, érzed-e gondolatait az embereknek, kik búsan, szomorúan vagy éppen vidáman, örömtől telve, reménykedve vagy elkeseredve rád nehezítik karjaikat? Nehéz súly nyom ilyenkor. Nehéz, mint amilyen súly a bánatos lelkeket nyomja. De te tartod a karokat. Isten is tartja a hitet minden hívének szívében.

Ó, drága fenyő! Mennyi mindent érezhettél, láthattál és hallottál erdei életed során. Most pedig itt, a templom meghitt csendjében és melegében, ahol a lelkeket a várakozás izgalma járja át. Rajtad nyugtatom karomat, hangtalan téged faggatlak, pedig tudom, hogy választ egyik kérdésemre sem adsz. Isten is csak hallgat, mikor hozzá imádkozom. Elvégre az is elég, hogy meggyógyuljon az én lelkem.

„Íme, hitünk szent titka.”

„Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Gribek Dániel

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?