Imádtuk a Vadászati Világkiállítást – és ezer élményt adott a gyerekeinknek is

vv_trofeaHiába áll egyes jól behatárolható körökből össztűz alatt az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás, az első hét bebizonyította, hogy az eseménysorozat a HUNGEXPO területén, de a vidéki helyszíneken is elképesztően népszerű. Nem véletlen, hiszen, ha találni is hibákat, a szervezés, a látvány, a hangulat, a szakmaiság tényleg világszínvonalú. Ízlések és pofonok – mondhatnánk, de a központi kiállítás olyan széles körben kínál látni- és átélnivalót, hogy szinte mindenki megtalálja azt a pavilont, azt a részt, azt az elemet, ami számára tényleg élvezhető. Persze csak akkor, ha élvezni akarja mindazt, amit egy ilyen eseménysorozat kínálhat. A kiállítás sikerét talán a gyerekek reakcióin lehet legjobban lemérni, hiszen nekik nincsen politikai előítéletük, nincsen olyan világképük, ami bármilyen szemüveget tartana eléjük. A legkisebbek pedig egyenesen imádják a rendezvényt. Elmesélem a saját élményeinket.

A szeptember 25-i megnyitó után napokig frusztrált és bántott, amiket a világkiállítás és a vadászat kapcsán a közösségi média és a baloldali sajtóorgánumok az arcomba toltak. Röviden azt, hogy „senkit nem érdekel a tetemek között sétálgatás, ami csak “Semjén Zsóti” és a fideszes politikus hobbija”. Aztán eljött a FeHoVa PLUSZ, amin az Erdő-Mezővel kiállítóként is részt vettünk. Bevallom, sok kérdőjel volt bennem, hogy sikeres lesz-e a rendezvény, hogy utólag azt mondhatjuk-e majd, hogy megérte a jelenlétünk, a ráfordított pénzünk és időnk. Most már tudom, hogy nagyon is. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy péntek délután meglátogatott minket a vadászatért enyhén szólva sem rajongó feleségem, valamint majdnem 6 éves kisfiunk és 2 éves kilányunk. Elindultunk hát, hogy felfedezzük a Vadászati Világkiállítást.

vv_allami_erdo

Fotó: Gribek Tímea

Először nyilván a FeHoVa PLUSZ vásár pavilonjában sétáltunk, és senkit nem fog meglepni, hogy Zétit alig lehetett elrángatni a terepjáróktól. Amikor sikerült, a D pavilon felé vettük az irányt. Ez a halakról, horgászatról, halászatról és vizes élőhelyekről szóló terület. Vadászattal szinte nem is lehet találkozni, viszont a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum hangulatát sikerült bevarázsolni a fővárosba. “Hal, hal” – kiáltotta kislányom, mikor meglátta az óriási akváriumban az óriási vizát. “Pici, pici” – rohant át a szomszédos üveghez, ahol a kecsegék jöttek-mentek. Bevallom, azt hittem, hogy tovább már nem is jutunk, annyira élvezték a halas részt. Pedig éppen idén nyáron jártunk Poroszlón, tehát nekik ez nem is volt újdonság. Hány és hány gyereknek viszont igen! Hány olyan család van, akik anyagi okokból nem jutnak le a Tisza-tó mellé, és nem tudnak jegyet váltani az ökocentrumba. Most viszont iskolás csoportok ingyen – elnézést, tudom, útiköltség árban – élhettek át hasonló hangulatot. Olyan fiatalok is végigsétálhattak a fantasztikusan berendezett diorámák mellett, akik talán soha többet nem fognak ilyet látni. Bár szerintem éppen ezért fognak majd ellátogatni a Mezőgazdasági Múzeumba, a Természettudományi Múzeumba vagy a Tisza-tavi Ökocentrumba. Hozzáteszem, az első kettőben aztán bőven kell “tetemek között sétálni”, szóval remélem, nem indul majd NOtermészettudományi vagy NOmezőgazdaságimúzeum kampány a közeljövőben…

vv_hal

De vissza a gyerekekhez, akik csillogó szemmel nézték a halakat, a berendezett diorámát, és imádták az egész vizes szekciót. Innen átsétáltunk az A pavilonba, ahol a nemzetközi kiállítók várják az érdeklődőket. Számos ország kitett magáért, a szerb vagy a lengyel pavilon egyenesen a kedvencem lett. Ahogy a gyerekeké is. Csenge nem győzött preparátumtól preparátumig rohanni, közben az állatok elnevezését – vagy hangját – kiabálva. „Aúúúúúúúú” – mutatott fel egy műszikla tetején álló “kitömött” farkasra. Neki meg kellett simogatnia a vaddisznót, a szarvast, mindent. Megölelte az őzet, és minden preparátumhoz olyan szeretettel fordult, amit elképesztő volt látni. Ezt hívják környezeti nevelésnek! Ennek számos eleme van, de ebből nem lehet kihagyni azokat a “fránya tetemeket”. Járunk mi vadasparkba, állatkertbe, a természetbe, de egy ilyen kiállított vad más. Ráadásul bölényt, medvét valószínűleg élőben soha nem tudnak majd simogatni, a kiállításon viszont testközelbe került hozzájuk.

Lehet ezen szörnyülködni, csak felesleges. A gyerek lelkét ez nem eltorzítja, inkább a tapintás segítségével újabb lehetőséget kap arra, hogy még fogékonyabbá váljon, még több ismeretet szerezzen a világról. (Itt jegyezném meg, hogy azok, akik a világkiállítás kapcsán aggódnak a “gyermekek lelkéért”, inkább az XBOX vagy PS játékokra koncentráljanak, ahol egy kisiskolás virtuálisan úgy lövöldözhet emberekre, állatokra, hogy közben látszólag semmi következménye nincsen egy élet kioltásának) Megfelelő háttérrel pedig, később megfelelő példamutatással, neveléssel olyan ember válhat belőlük, akik ismerik, értik a vadászat, a vadgazdálkodás hátterét, összefüggéseit, fontosságát, de eközben végtelen tisztelettel fordulnak a természet, az állatok iránt. Tudom, hogy ezt sokan nem értik, tudom, hogy ez sokakban ellentétnek tűnik, de nem az. Nincs annál természetesebb, minthogy önző módon gazdálkodunk a környezetünkkel, hiszen minden egyes faj ezt teszi az állatvilágban is. De mi, emberek, ezt már tisztelettel tehetjük – vagy inkább tehetnénk meg. A környezethasználunk legnagyobb problémáját azonban nem a modernkori vadászat jelenti, bármennyire is ezt képzeli a budapesti dugóban araszoló, a klímát maxon járató, egyedül kocsiban ülő városi állatvédő. De ugyanez a gondolat a metrón ülve is megfoganhat, miután elszáll a bosszankodás, hogy miért nem jár sűrűbben a földalatti, úgy kisebb lenne a tömeg.

vv_hiuz

Fotó: Gribek Tímea

Nagyon érdekes volt a szlovák standon kiállított hiúz preparátum. A ragadozó előtt egy őzgida feküdt. Igen, ilyen a természet. De ez csak nekünk tűnik kegyetlennek, ahogy az is, hogy az oroszlánmama simán hagyja éhen pusztulni a kölykeit, ha nincs elég élelem. Lehet azt képzelni, hogy a hiúz csak örökbe fogadta a kis Bambit, mikor látta, hogy anyukáját lelőtték a csúnya vadászok, és éppen elaltatta a nevelt csöppséget. De a természet nem így működik.

A gyerekek számára a preparátumok ellenére is ez volt a legkevésbé izgalmas rész, bár itt sem győztem utánuk futkosni, hogy ne másszanak be egy-egy diorámába. A G pavilonban viszont elámultak. Egyrészt a preparátor verseny fantasztikusan kivitelezett alkotásain, másrészt a trófeafal alatt felsorakozó állatokon. Előbbi tényleg lenyűgöző, bár volt, aki kissé félreértette a dolgot. Például a 24.hu újságírója, aki videójában csodálkozva kérdezett meg egy látogatót, hogy mit szól ahhoz, hogy a Vadászati Világkiállításon egy kitömött kiskutya is látható… A preparátor kiállítás messze nemcsak a vadászatról, a vadászati trófeák kikészítéséről szól. Volt ott háziállat, oktatási, nevelési célú alkotás, múzeumokba szánt kompozíció, és nyilván akad olyan kutyatartó, aki ilyen – minden ítélkezés nélkül személy szerint kicsit furcsának tartott – módon állít emléket házi kedvencének.  Tehát nem vadász lőtte le a szeretett ebet, ami egyébként sem túl gyakori eset. Ahogy a panda sem vadászat okán került Budapestre – sőt. Azt a preparátumot valójában két fekete medve gereznájából alkották meg.

vv_mosomaci

A trófeakiállítást önmagában persze nem ajánlom annak, aki elítéli a vadászatot. Ezt érzelmi, és nem szakmaiatlan vagy politikai okokra visszavezetve teljesen elfogadom. Ha valami, akkor ez a monumentális kiállítási rész a szakmának szól. A gyerekek is inkább csak azt élvezték benne, hogy egy emelvényen futkoshattak, miközben néha lenéztek a pavilon közepén kiállított állatokra. A már korábban említett szakmaiatlan riportban hangzik el egy olyan gondolat, hogy ez a rész pont olyan, mint egy állatkert, csak itt halott állatok vannak. Tévedés. Ez a rész pont olyan, mint egy múzeum vagy egy kiállítás, ahol a világ minden pontján preparátumok, köznyelven szólva kitömött állatok vannak. Az állatkert az állatkert, a kiállítás pedig kiállítás. Aki ezt összekeveri, az vagy buta vagy hergelni akar…

Ezek a diorámák viszont megint csak rabul ejtették a gyerekeket. Imádták a jegesmedvét, a gepárdot, sőt még a „Khumbát” szájában tartó oroszlánt is. Erről eszembe jutott, hogy a NatGeo-t is be kéne tiltani, amíg nem érzékenyítik át a ragadozókat – vagy legalább a rendezők nem találnak ki „befogadhatóbb” tartalmakat, történeteket.

vv_medve

Fotó: Gribek Tímea

Az első napba ennyi fért bele, de reggel, amikor indultam a kiállításra dolgozni, kisfiunk berohant a szobájába, felvette az előző nap vásárolt őzikés pólóját, kiválasztotta a majdnem vadászzöld nadrágját, és bejelentette, hogy ő most jön velem. „De nekem dolgoznom kell.” „Nem baj, jó leszek, csak vigyél magaddal, menjünk vissza a kiállításra”. Végül megbeszéltük, hogy délután ismét kijönnek anyával, kistesóval, úgyis maradt látnivaló. Például a központi magyar pavilon, ami teljesen elvarázsolt…

Belépve félhomály fogadja az embert, Glück Balázs írta blogjában, hogy hiába van tömeg, az ember kicsit egyedül érezheti magát, a saját gondolataiba tud mélyedni. És tényleg… már ha nincsenek vele gyerekek. Mert ők nem győztek ismét rácsodálkozni mindenre. „Háp-háp” – mutatott Csenge a tőkés réce preparátumra. „Ez szarka, ilyen nagyon sok van nálunk is” – folytatta Zéti. Merthogy a mi kertünk igazán madárbarát méhlegelővel, madárodúval, bogyós bokrokkal, etetőkkel – és tyúkokkal. Szóval a szarkák előszeretettel virgonckodnak nálunk, a nagy fakopáncs pedig hatalmas lyukat alkotva már beköltözött az új szigetelésünkbe is. Merthogy mi nem csak a „tetemeken” keresztül látjuk a természet jó és rossz oldalát.

„Csenge, az milyen állat?” – „Bojz”. Valóban az volt. „És hol van az aranysakál?” – „Ott”- jött a helyes válasz, de két pillanat múlva már a moziteremben néztük a Csodaszarvas legendáját bemutató, rendkívül színvonalas és látványos filmet. Közben kislányomtól volt hangos a tér: „Lo, lo, lo”. Igen, így rövid o-val, majd jött a „nyihaha” felkiáltás, végül a szarvas megjelenésével elkezdte utánozni a bőgést – sokak nagy derültségére. Hát, igen, apa ezt előbb megtanította neki, mint sok háziállat hangját.

vv_film

A gyerekeket nem, engem viszont annál jobban lenyűgöztek a nagyszentmiklósi kincsek másolatai, vagy a nagy magyar vadászok szobrai, ahogy a középen, mennyezetre felfüggesztett, fém nyílvesszőkből szarvast formáló „A magyarok nyilaitól ments meg” című alkotás. Rendben, elismerem, hogy ehhez a pavilonhoz kell egy kis hazaszeretet, a magyar történelem ismerete és tisztelete. Enélkül nyilván nem jelent túl sokat egy felnőtt embernek egy körséta a vadiúj pavilonban. A gyerekek viszont közben ismét a preparátumoknál csodálkoztak rá dolgokra. Zétinek például elmesélhettem Zrínyi Miklós történetét, akit sebzett vaddisznó ölt meg. Merthogy erre is utalt egy alkotás. Amit szülőként nagyon szerettem még ebben a pavilonban, az a hatalmas tér volt. Úgy alakították ki a területet, hogy a rengeteg látogató mellett sem volt tumultus, hogy a vendégek nem tömött sorokban vonultak el egy-egy látnivaló előtt. Ezt Csenge és Zéti messzemenőkig ki is használta…

vv_szarvas

A hagyományos vadászati módokat bemutató pavilont a gyerekekkel már nem tudtuk megnézni, de talán az OMÉK idején bepótoljuk. Az állami erdőgazdaságok és az Országos Erdészeti Egyesület által megszervezett Erdővarázs viszont nem maradhatott ki. Ha valami csupa nagybetűvel írt KÖRNYEZETI NEVELÉS és TERMÉSZETVÉDELMI SZEMLÉLETFORMÁLÁS, akkor ez az. A kicsiket és nagyokat sok okos játékkal várják az erdészek. Terepasztalon mutatják be például az örökerdő-gazdálkodást, de ki lehet próbálni az erdőn használt eszközöket. A gyerekek megtudhatják, milyen az erdő körforgása, mi minden készülhet fából, és ez miért jobb, mint például a műanyag bútor. A kis faházikók között a szakemberek élménnyel a természet megóvására nevelnek. Valahogy a baloldali hírportálok az Erdővarázsig nem jutottak el, amikor előítéletektől jócskán felvértezve végigszaladtak a Vadászati Világkiállításon.

Pedig az erdészek, vadászok a hétköznapokban is hatalmas energiát fordítanak arra, hogy a környezetünkkel megismertessék a gyerekeket, hogy aztán annak megóvása ne is legyen kérdés a számukra. Tudom, ez megint ellentmondás lehet annak, aki nem ismeri ezt a világot. „Óvják a természetet, de közben ölik az állatokat?” Éppen egy bölény preparátum mellett jutott eszembe, hogy mennyire örülnék, ha az európai bölény vadászható faj lenne a kontinensen. Bárcsak felkerülhetne egyszer arra a listára. Miért? Azért, mert akkor a faj túlélése biztosított lenne. Modern, fenntartható vadgazdálkodás mellett vadászható faj nem kerül kipusztulás szélére, hiszen azokkal aktív gazdálkodás, monitoring, állományszabályozás történik. Élőhelyfejlesztés, etetés, és persze ritkítás is. De bölény már alig van Európában, némiképp szabadon csak Lengyelországban, nagy területen lekerítve itthon, az Őrségben. De ha egyszer újra vadászható lenne, az a fajvédelmi program igazi sikerét jelentené, amitől persze fényévekre vagyunk – ha eljön ez egyáltalán. Tisztázzuk! Fontos leszögezni, hogy az elmúlt sok-sok évtized során fenntartható vadászattól faj nem pusztult ki. Régen természetesen igen, például a bölények számára is a puskák okozták a drasztikus létszám-csökkentést. Napjainkban viszont ilyenről szó sincsen, és ez nagyon jó, mert a vadászat fejlődött. Manapság inkább az élőhely elvesztése jelenti a problémát, ebben viszont a vadászok épphogy segítik a védett fajokat.

vv_erdesz

Az Erdővarázson a gyerekek gyógynövényeket szagolhattak, kirakósozhattak, mérgező és ehető gombákkal ismerkedhettek – mindezt játékokba ágyazva. Zéti nem először találkozott ezzel a nagyszerű programmal, hiszen a pandémia előtt a Szabadság téren is kint voltunk, mikor az erdő néhány napra beköltözött a fővárosba. Akkor már megírtam véleményemet az Erdővarázsról, ami IDE kattintva elolvasható. Ma is tartom, hogy ez az ország egyik legzöldebb rendezvénye.

Rengeteg élménnyel tértünk haza a második nap után is, a gyerekek pedig azóta is folyamatosan emlegetik, mi mindent láttak a Vadászati Világkiállításon. Zéti inkább kérdezget, tehát még most is sok mindent el tudok neki magyarázni, Csenge pedig az állatokat emlegeti. Különösen a zsiráfot, mert a FeHoVa PLUSZ pavilonjában volt egy preparátum, amibe teljesen beleszerelmesedett, és minden nap legalább ötször futott oda, hogy megölelje azt. Nem is kérdés, hogy a zsiráf élve szebb. Ahogy a medve, az aranysakál, a varjú, a szarvas is. Persze, hogy szebb! Szerencsére látjuk őket így is. Zétivel egy kis séta során éppen a múlt héten láttunk őzikét a mezőn. „Most láttam először közelről, élőben ilyen állatot” – mondta izgatottan. De ugyanolyan izgatottan futott oda hozzám a Vadászati Világkiállításon, hogy odahívjon a verekedő dámszarvasok preparátumához. Arról már nem is beszélve, hogy az innovációs pavilon körforgás installációja egészen elvarázsolta őket.

vv_korforgas

Nem kötelező kijönni a Vadászati Világkiállításra. Még csak az sem kötelező, hogy mindenki örüljön neki. De a hazugságok, a politikai támadások, a szemellenzős kommentek, cikkek, videók már más lapra tartoznak. Furcsa, hogy megint éppen azok nem fogadják el hatalmas tömegek érzéseit, akik a leghangosabban kiabálják az elfogadás fontosságát – ha olyan dologról van, ami számukra fontos.

Egy szó, mint száz. Gyertek, és ne hagyjátok ki a Vadászati Világkiállítást. Szerintem hatalmas élmény, és szinte mindenki megtalálja a számára érdekes és izgalmas programokat. Van lovas-, solymász- és kutyás bemutató is, amire két nap alatt szintén nem jutottunk el. De legalább egyszer még biztosan kilátogatunk a HUNGEXPO-ra október 14-éig.

Gribek Dániel

(Erdő-Mező Online)

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?