Mindkét lábát elveszítette egy balesetben, de az álmát nem adta fel - Erdész lesz!

Nincsenek emlékei az októberi balesetről Vid Viktornak. A most huszonnégy éves erdőmérnök-hallgatót tavaly elütötte egy vonat, mindkét lábát amputálni kellett. A Jóakarat hídja most abban segít, hogy megfelelő protézisekkel valóra válthassa az álmát: erdész lehessen.

h i r d e t é s

Megrázó baleset történt 2018 októberében a Kossuth utcai vasúti átjáró közelében, félúton az egyetem és a kollégium között. Este kilenc körül az érkező vonat elütötte Vid Viktort, a Soproni Egyetem diákját. Hogy az akkor negyedéves erdészhallgató mit keresett a síneken, már sosem fog kiderülni. – Semmiféle emlékem nincs arról a délutánról. Talán a fejsérülésem miatt törlődött minden, talán a tudatalattim rendezte így. A rendőrségtől és a mozdonyvezető vallomásából az derült ki, hogy ott ültem a síneken. Aznap volt egy egyetemi főzőcskézés, ott talán ittam valamennyit, de annyit biztosan nem, hogy teljesen kiüssön. A balesetben pedig annyi vért veszítettem, hogy nem tudtak szűrővizsgálatokat végezni – meséli a gyenesdiási fiatalember, aki heteken át volt élet és halál között. Hónapokig tartó kórházi kezelés után most rehabilitációs intézetben tanul járni. S nemcsak járni – élni is. Hiszen Viktornak sok mindent kell újrafogalmaznia az életében, miután a szörnyű baleset következtében combközéptől amputálták mindkét lábát. Sérült a keze és a feje is; utóbbi szerencsére maradéktalanul gyógyult, a kezét viszont többször is műteni kellett. – A bátyám is csak akkor mondta el, amikor már biztos volt, hogy megmaradok: az orvosok kevesebb, mint egy százalék esélyt adtak a felépülésemre. Sokáig altattak, a soproni kórházban töltött hetekről nincsenek is emlékeim. Inkább csak hallucinációkra emlékszem. Olyan fokozatosan tért vissza belém az élet és ébredt a tudatom, hogy a lábaim elvesztésének sokkhatása is kimaradt. Mondjuk ezt nem bánom – vallja be Vid Viktor. vid_viktor_1

December eleje óta van az Országos Rehabilitációs Intézetben, ahol nem is hagynak neki időt a töprengésre. – Egész nap foglalkozások vannak, a gyógytornászoktól a pszichológusokig rengeteg szakember dolgozik velünk. Próbálok előrenézni és nem a múlton, a miérteken rágódni. Vannak itt sorstársak, akik rendkívül pozitív példák előttem, így én is eltökéltem, folytatom a megkezdett utat. Végül is a lábaimat vesztettem el, nem pedig az életemet – mondja határozottan a fiatalember, s hallani hangján az elszántságot. – Feltett szándékom, hogy befejezem az egyetemet. Régi vágyam, hogy erdész legyek, ezért jártam a soproni technikumba is. Szeretem a természetet, az erdő életközösségének segítése a hivatásom. Nem akarok egész életemben egy irodában ülni, szeretném a munkámat terepen is elvégezni. Ezért gyűjtök egy olyan speciális protézisre, ami ezt lehetővé teszi. Segít a családom, vannak barátaim, de ez az eszköz több mint ötmillió forintba kerül, amit egyedül nem tudnánk vállalni. Itt, a rehabon többek között arra is megtanítanak, hogy ne szégyelljek segítséget kérni és elfogadni. Korábban ez nagyon nehéz lett volna nekem, most már képes vagyok mindkettőre. És meg is tudom köszönni – zárja Viktor. Hosszú és nehéz út áll előtte buktatókkal és esésekkel, de végig fog menni rajta. Egészen az erdőig. (Kisalfold.hu)