ELTE emlékérmet kapott a hamarosan nyugdíjba vonuló Horváth Béla

Dr. Horváth Béla a közelmúltban vehette át az ELTE Emlékérme kitüntetést, amely az egyetem egyik legrangosabbja; az ELTE Savaria Egyetemi Központ Facebook oldalának szerkesztője ennek kapcsán kereste fel, hogy felelevenítse a szombathelyi gépészmérnök-képzés kezdeteit. Az interjú aktualitását adja az is, hogy a szakember rövidesen nyugdíjba vonul, december 21-én lesz az utolsó munkanapja.

h i r d e t é s

– Ön Sopronban, a Nyugat-magyarországi Egyetemen töltötte pályájának nagy részét, intézetigazgató volt, amikor Szombathelyre került. Hogyan került a vasi gépészmérnök-képzés közelébe?

– Mondhatni, hogy az egész szakmai pályafutásomat, két korai év kivételével, Sopronban töltöttem, miután 1975-ben hazatértem Budapestről. Az Erdőmérnöki Karon, az Erdészeti Géptani Tanszéken dolgoztam egészen az ELTE-csatlakozásig: tudományos segédmunkatársként kezdtem és professzorként fejeztem be; az “igazi” szakmám az erdészeti gépesítés lett, erdőmérnököket oktattam sok éven keresztül. Közben teltek az évek, megalakult a Nyugat-magyarországi Egyetem, Szombathely is csatlakozott, 2013-ban pedig, számomra meglepő módon, jött a rektori felkérés, hogy szervezzem meg a vasi megyeszékhelyen a gépészmérnök-képzést.

– Ennek a képzésnek Szombathelyen addig nem volt hagyománya.

– Ezért is lepődtem meg, meredek gondolatnak tűnt elsőre: aztán megismertem a feltételeket és elvárásokat, majd elvállaltam a feladatot. A szombathelyi gépészmérnök-képzés igénye már a 2000-es évek elején megfogalmazódott, igaz, nem az egyetem, hanem a városba települt ipari cégek részéről. Ők úgy értékelték, hogy ha nem lesz helyi képzés, akkor nem lesz elég mérnökük, nem tudnak majd a jövőben fejlődni. Lobbiztak a városvezetésnél, az egyetem vezetésénél, a felsőoktatási kormányzatnál és a helyi politikusoknál, akik a 2010-es évek elején az ügy mellé álltak.

– Akik Vas Megyéből gépészmérnöknek szerettek volna tanulni, azok általában Győrbe mentek a középiskola után.

– Győrbe vagy Budapestre, esetleg Veszprémbe. Láttam statisztikákat, amelyeket a város készíttetett a 2000-es évek elején: ha egy vas megyei fiatal elment innen tanulni, akkor mindössze tízből egy tért vissza Szombathelyre dolgozni és élni. Pedig Szombathely ipara országos szinten is kiemelkedő. 2013-ban kollégáimmal ténylegesen elkezdtük azt a munkát, amely előkészítette a későbbi képzést. Ebben nagy segítségemre volt Dr. Bíroszné Móritz Zsuzsanna, az NymE Természettudományi Kar Dékáni Hivatalának akkori vezetője, Dr. Németh István, a kar akkori dékánhelyettese, továbbá az NymE karain működő műszaki tanszékek, intézetek munkatársai. Az oktatógárda felépítése érdekében 2013-ban elkezdtem kutatni a világban, hogy kik azok a gépészmérnökök, akik szóba jöhetnek, mint lehetséges kollégák. Ismerem az országban működő gépészmérnök-doktori iskolákat és azok vezetőit. Megkerestem őket, hogy kapcsolatba léphessek azokkal a volt doktoranduszaikkal, akik a képzésük után külföldre mentek tanulni vagy dolgozni, esetleg az iparban helyezkedtek el; nem akartam más képzési helyekről embereket csábítani hozzánk. 2013 őszén már volt harminc nevem, olyan doktoranduszok nevei, akik tudományos minősítéssel rendelkeztek és külföldön dolgoztak. Mindannyiukat megkerestem e-mailben, levélben vagy telefonon, kihez milyen elérhetőséget kaptam, kb. felük válaszolt is. Hárman közülük már az induláskor itt voltak: Kollár László, Szidor György és Fekete Gusztáv.

– Gondolom, mindenki mérlegelt, hogy belevágjon-e az ismeretlenbe, legyen-e úttörő.

– Igen. Döntésük könnyítéséhez szükségesek voltak azok a feltételek, amiket a cégek és a város kínáltak. Ez azt jelenti, hogy az egyeteminél nagyobb fizetést, versenyképes bért tudtunk kínálni az új kollégáknak, továbbá a város ingyenes lakhatást (lakbér-mentességet) is biztosított azok számára, akik ezt igényelték. Tehát a város, a cégek, az egyetem együttes akarata volt szükséges ahhoz, hogy elindulhasson a képzés, ráadásul a politika is támogatott minket.

– Gondolom, ekkor már hallgatók után is néztek...

– Még ott tartunk, hogy 2014 tavaszára tudtuk definiálni azt az oktatói hátteret, ami már véleményünk szerint elégséges lehet az akkreditációhoz. 2013 őszén, az oktatók keresésével párhuzamosan elkezdtük összeállítani az akkreditációhoz a szakindítási dokumentumot, ami 2014 tavaszára elkészült. Nehéz feladat volt az infrastrukturális háttér igazolása: volt ugyan egy ígéretünk az oktatási kormányzattól egy másfél milliárd forintos laborfejlesztésre, de ez akkor még el sem indult, amikor leadtuk az akkreditációs kérelmünket. Annak idején csak azzal a kevés műszerrel rendelkezett az egyetem, amit a technikatanár képzés Szombathelyen használt, de ezek kevés és jellemzően elavult eszközök voltak. Szerencsére a vonatkozó jogszabályok nem írták azt elő, hogy saját tulajdonú infrastruktúrával kell rendelkezni, csupán annyit, hogy elérhető távolságban legyenek. Így végül ezeket az eszközöket a képzés indításában érdekelt cégek és a három szombathelyi műszaki szakközépiskola biztosította kezdetben; erre már fel tudtuk építeni a szükséges laborképletet. 2014 nyarán megkaptuk az engedélyt a képzés indításához, 2014 szeptemberében pedig – az induláskor velünk duális együttműködési szerződést kötő hat céggel, valamint a Nyugat-pannon Járműipari és Mechatronikai Központtal együttműködve – intenzív beiskolázási kampányt kezdtünk a térségben. 2015 szeptemberétől pedig ténylegesen elindult a duális gépészmérnök-képzés Szombathelyen. Egyébként a duális képzés részleteinek kidolgozásában nagy segítségünkre volt a Kecskeméten nem sokkal a mienk előtt indított képzés, felhasználtuk az ő tapasztalataikat is.

– Hányan kezdték meg Szombathelyen elsőként a gépészmérnök-képzést?

– Az első évfolyamra, teljesen kitöltve a keretünket, 80 diákot vettünk fel, akik közül 74-en iratkoztak be. Ebből az évfolyamból, akik követték a mintatantervet (közel 50-en, majdnem valamennyien duális hallgatók), már végzés előtt állnak, így ők az elsők, akik elvégzik a három és fél éves képzést. Vannak közülük, akik csúsznak egy-két évet, illetve volt természetesen némi lemorzsolódás is. A négy évfolyamon ma már több mint kétszáz hallgatónk van, akiknek kb. a kétharmada duális hallgató; ezzel a létszámmal a gépészmérnöki szakon mi vagyunk országosan a legnagyobb duális képzőhely.

– Készültek friss kimutatások arról, hogy honnan jöttek ezek a hallgatók?

– Természetesen! Nagy részük a régióból, Vas és Zala megyékből jött, kétharmaduk Szombathelyről és környékéről. Magam is kíváncsi vagyok, hogy ha megkapják a diplomájukat az elsőként végzettek, mennyien maradnak közülük itt; napi kapcsolatban vagyok velük, majdnem mindegyikük azt mondta, hogy helyben marad.

– Mennyire terheli meg a hallgatókat a duális képzés? A cégeknél és az egyetem is teljesíteniük kell.

– Megterhelőbb, mint a hagyományos képzés, de nem teljesíthetetlen. Én már induláskor azt mondtam a hallgatóknak, hogy ez a képzés több mint a hagyományos, nevezhetnénk átmenetnek is a nappali és a munka melletti képzés között. Nappali hallgatóként helyt kell állni az egyetemen, és teljesíteni kell évente 22 hetet céges gyakorlatként: de ennek fejében mikor végeznek, már nem kezdő mérnökök lesznek, hanem alapos gyakorlattal rendelkezők, továbbá képzési idejük egésze alatt jelentős összegű vállalati juttatást is kapnak: valamit valamiért.

– Mindemellett mégis vannak a gépészek között, akik mondjuk versenyszerűen sportolnak.

–Igen, duális hallgatóink között vannak élsportolóink, illetve egészen magas szinten sportolók (van birkózónk, hosszútávfutónk, kosarasunk, de ökölvívónk is), tehát össze lehet azért egyeztetni ezt az életet a hobbikkal is, van szabadidő, csak kissé feszesebb minden.

– Az ELTE-csatlakozás mennyiben változtatott ezen a rendszeren?

– Nem nagyon, mondhatni az oktatás, a duális rendszer tartalmában semennyire sem. Ennek oka elsősorban az, hogy Budapesten nincs gépészmérnök-képzés, így a szakmai önállóságunk megmaradt. Az ELTE-n belül az Informatikai Karhoz tartozunk, jó a kapcsolatunk a kar vezetésével, megtaláltuk a helyünket.

– Ön 2017-ben adta át az intézetigazgatói stafétát.

– Amíg Nyugat-magyarországi Egyetem voltunk, addig én voltam a megbízott vezető. Az ELTE-csatlakozással párhuzamosan adtam át az intézetigazgatói feladatokat Dr. Andó Mátyásnak. Két feladatkört vittem tovább, a szakvezetést és a vállalatokkal való kapcsolattartást: novembertől a szakvezetői feladatokat átadom Dr. Kollár Lászlónak, a kapcsolattartást pedig Dr. Bak Árpádnak. Én jövő év áprilisában 70 éves leszek, így már töltöm a nyugdíj előtt kötelező nyolc hónapos felmondási időmet, melynek fele alatt mentesítve vagyok a munkavégzéstől, így ez év december 21. az utolsó munkanapom. Meggyőződésem, hogy az a fiatal csapat, aki ma a Savaria Műszaki Intézet kollektíváját alkotja, sikerrel viszi tovább azt a munkát, amit Szombathelyen irányításommal elkezdtünk a gépészmérnök-képzés területén. (Kocsis Marcell, ELTE Savaria Egyetemi Központ – Fotó: Kleinhappel Miklós)