Szarvasbőgés előtt – felkészülés az utánkeresésre

2016. augusztus 15-én, Pörbölyön a Gemenc Zrt. adott otthont annak a vadászkutyás rendezvénynek, amely a szarvasbőgés megkezdése előtt szolgált hasznos információkkal a vadásztatásban, utánkeresésben dolgozó kollégák számára. Mint később látni fogja a Kedves Olvasó, az elhangzó előadások nem csupán száraz, szakmai ismeretanyagot jelentettek. Sok évtized tapasztalata és története gyűlt össze, egy darabka vadászati hagyomány és történelem, azzal a céllal, hogy a bőgés megkezdése előtt felkészítsék azokat a szakembereket, akik a vadgazdálkodásban az értékmentésnek, a sebzett vad érdekeinek szentelik az életüket. Így aztán nem meglepetés, hogy a találkozó házigazdája Zilai János, nyugalmazott fővadász lett.

Nyitóbeszédében elmondta, hogy a szakmai napot két okból hívták életre. Az egyik, hogy „amíg lesz vad, addig lesz sebzés, és amíg lesz sebzés, addig” az utánkeresők munkájára szükség lesz. Emellett a kapcsolatok megerősítése, újak köttetése viheti előbbre a szakmát, amihez a három megye határán található gemenci vadászterület adott otthont. A magyar vadgazdálkodás legendás „szarvasrezervátuma” Sipos Sándor, a Gemenc Zrt. erdőgazdálkodási és műszaki vezetője ismertette azt a gazdasági és szakmai környezetet, amelyben a nagyvadgazdálkodást végzik. Az erdőgazdaság 52 600 hektáron vadászatra jogosult, ennek azonban csupán a fele saját vagyonkezelésű. Szarvasbikából, őzbakból is csökkenő tendenciát mutat a teríték, míg 2013-ban bőgésben 183 bikát sikerült elejteniük, 2015-ben már csak 148-at. Őzbakból is csupán 50-60 példányt hoznak terítékre évente. Mint megtudtuk, három fő területen igyekeznek előrelépést elérni a nagyvadgazdálkodás során. Úgy gondolják, az aranysakál meghatározó szerepet tölt be a gazdálkodásukban, így a ragadozókontroll fontos eleme lehet a jövőben az erdőgazdaságnak.

Évek óta küzdenek az amerikai májmétellyel, mára sajnos, ki lehet jelenteni, hogy Gemencen nincs olyan szarvas, amelynek egészséges lenne a mája. Ez olyan probléma, amely komoly fejtörést okoz a szakembereknek. Bár együtt dolgoznak a debreceni és gödöllői egyetem munkatársaival, állatorvos kutatókkal, egyelőre a gyógyszeres nyalósó sem hozott megoldást. A harmadik terület, ahol javítani tudnak és szeretnének, a vadföldgazdálkodás és vadtakarmányozás. Jelenleg 650 hektár vadföld és vadlegelő áll a cég rendelkezésére, míg 350 hektáron nagyüzemi mezőgazdasági módszerekkel megtermelik a saját felhasználásra szánt takarmányt. A legnagyobb bevételük a vaddisznóból van, a vele való gazdálkodás kulcsát pedig a vadföldgazdálkodás és a takarmányozás hatékonyságának növelésében látják. Két további tényezőt kell még figyelembe venniük a vadgazdálkodás során. Az dunai árvizek alapjaiban meghatározzák a gazdálkodás lehetőségeit, ehhez inkább csak alkalmazkodni tudnak, mintsem tervezni vele. Az általuk épített, mintegy évi 150 km kerítés azonban mára eléri az 1,2 millió folyómétert az erdőgazdaság területén. Ez olyan tényező, amivel számolnia kell annak, aki a nagyvadgazdálkodást komolyan szeretné végezni. Az erdőgazdaság igyekszik az erdőrészlet termőhelyéhez igazodva a leggyorsabban növő fafajokat választani, és azokkal felújítani az erdőt, ezzel lerövidítve a felújításhoz szükséges időt. Így próbálják elérni, hogy a megépített kerítések háromnegyedét belátható időn belül le tudják bontani. Rendkívül tanulságos volt hallani, hogy a magyar vadgazdálkodás legendás „szarvasrezervátumában” hogyan és milyen körülmények között dolgoznak az állami erdészet munkatársai.

Vadászkürt és vadászkutya Ezután Agyaki Gábor, a Magyar Vadászkürt Egylet elnöke tartotta meg előadását a vadászkürt és a vadászkutya kapcsolatáról. A magyar vadászati hagyományokban számos pontos szövődik össze a vadászkutyázás - első sorban a vérebvezetés – és a kürtszólamokkal megadott végtisztesség a vad számára. 1827-ből már van bizonyítékunk arra, hogy Magyarország területén teríték mellett kürttel búcsúztatták a vadat. Később, az 1900-as évek első felében, a Németországban fővadászként dolgozó Walter Frevert* jó kapcsolatot ápolt hazánk jeles vérebvezetőjével és –tenyésztőjével, id. Fuchs Antallal. Német kollégája két kürtöt ajándékozott a Bakonyban szolgálatot teljesítő fővadásznak, amelyek közül egyet megtekinthettek a résztvevők is. Így lett Huszárokelőpusztán része a vadászhagyományoknak a kürtszó.

Majd Ifj. Fuchs Antal - aki a gödöllői állami vadászterület hivatásos vadászaként szolgált – vitte tovább, és terjesztette édesapjától örökölt vadászszenvedélye és vérebvezetői, vérebtenyésztői tevékenysége mellett a vadászkürtözés gyakorlatát is. Később, a ’80as években Sellyén alakult ki a kürtözés következő bölcsője, ahol Rakovics Róbert, Buzgó József, Jung Jenő is részesei voltak a vadászhagyomány továbbvitelének. Agyaki Gábor történeteiből megtudhattuk, akkoriban mindannyian foglalkoztak vadászkutyával is, első sorban vérebbel, vizslával. Nem győzte hangsúlyozni; a vadászkürtös és a vérebes vadászember szellemisége rendkívül közel áll egymáshoz. Utánkeresés a szarvasbikától a tarvadig Bár „csak” a harmadik előadással jutottunk el a vérebezés gyakorlati tanácsaihoz és tapasztalataihoz, rendkívül érdekes és tanulságos bepillantást nyerhettünk a szarvasgazdálkodás és a vadászati hagyományaink hátterébe. Harmadikként Nyúl András, a Sefag Zrt. fővadásza „A vérebvezetés mindennapjai” címmel tartott előadást arról, hogy az utánkeresés sikerességét milyen tényezők (is) befolyásolják. Elsőként a nyilvánvaló sebzésekkel kapcsolatos munkák mellett a tisztázatlan kimenetelű rálövés kontrollálásának fontosságát emelte ki. Hiszen sok esetben vagy nem találjuk jelét a találatnak, vagy a vadászvendég célt tévesztett. Ilyenkor azonban meg kell bizonyosodni arról, valóban nem történt-e találat vagy látható jelek nélkül bár, de sebesülten ugrott-e meg a vad? A kutya számára ez sokszor eseménytelen munkát jelent, de legalább olyan fontos, mint a biztos sebzések kézre kerítése.

Ezután arra hívta fel a figyelmet, hogy a különböző vadfajok esetében másra kell számítania az utánkeresőnek, így ezeket a különbségeket figyelembe kell venni a munka során, esetleg saját javunkra is fordíthatjuk ezt. Nemsokára kezdődik a szarvasbőgés, természetesen a bőgő gímbika okozta nehézségeket ismertette először a fővadász. Szeptemberben ugyanis sokszor még melegben kell dolgozni, arról nem is beszélve, hogy a hormonoktól túlfűtött bika erején felüli erőfeszítésekre képes menekülés közben, egy rendkívül vadbő területen. A bőgőhelyeken ugyanis viszonylagos közelségben több bika található azok teheneivel, és az őket kerülgető mellékbikákkal. Az őzbak sebzése esetén érdemes odafigyelnünk arra, amit már Studinka László is megírt „Minden nap vadásznap” című könyvében. Az őzbak ugyanis nem szívesen hagyja el territóriumát, ezért sebzés után, ha a hivatásos vadász ismeri a bakot és annak revírjét, ott érdemes keresni. Tarvad keresésekor már sokkal hűvösebb, sok esetben hideg körülmények között kell dolgozni, ami jó hatással van a keresés eredményességére. A kutya „üzemi hőmérséklete” ugyanis a nyári, őszi melegekkel szemben itt a munka teljes időtartama alatt ideális maradhat. Nyári melegben, ha nem tudjuk elkerülni a munkát, érdemes megállni, lehűteni a kutyát vízzel locsolva, úsztatással vagy akár az autó légkondicionálójának segítségével.

A dámszarvas a tapasztalatai szerint alig vérzik, nehezen áll meg a kutyának, így keresésénél erre érdemes felkészülni. Összességében azonban a keresés eredményessége nagyban azon múlik, hogy a kutya vezetője mennyire ismeri saját kutyája jelzéseit. A többi, kutyás és vadászkutyás munkával ellentétben itt ugyanis nem a vezetője utasítása szerint dolgozik a kutya, ebben az esetben a véreb viselkedéséből, mozdulataiból tud következtetni a vezetője arra, jó nyomon járnak-e, közel van-e már a sebzett vad? Végül megtudtuk, megbízható munkát csak sokat dolgozó kutyától lehet elvárni.

(Ez utóbbi kétségtelenül így van, de ezzel el is értünk az utánkeresés egyik sarkalatos és sok vitát generáló kérdéséhez. Ugyanis a sebzett vad és a gazdasági érdek is megkívánja, hogy a lehető legképzettebb kutya kezdje el a munkát. Ennek sok esetben az a következménye, hogy a keveset tapasztalt vérebek és egyéb fajták nem kapnak lehetőséget arra, hogy sokat dolgozó, ezáltal megbízható munkájú utánkereső kutya váljék belőlük. Az utánpótlás nevelésben ezért rendkívül fontos lenne a tapasztalt kollégák és kutyáik mellett lehetőséget biztosítani a növendékeknek, akár második kutyaként. A téma külön szakmai napot, egyeztetést érdemelne - a szerző megjegyzése)

Mit tehet a kísérővadász? A rendezvényen szép számban képviseltették magukat a szakszemélyzet tagjai, ezért a közelgő szarvasbika vadászatára való tekintettel Zilai János, nyugalmazott fővadász adott hasznos gyakorlati tanácsokat. A kísérővadász ugyanis még a lövés leadása előtt sokat tehet a sebzés elkerüléséért. Zilai János azt javasolta a jelenlévőknek, hogy még a vadászat megkezdése előtt óvatosan, tisztelettudóan faggassák ki a vendéget, milyen kalibert használ, mikor lőtt vele utoljára, nem ütötte-e oda véletlenül valahova a fegyvert?

Ez első hallásra talán nem tűnik mindenki számára fontosnak, de ha a vendég magas kezdősebességű, lapos röppályájú kaliberrel vadászik, vagy a kelleténél kisebb öbnagyságú fegyverrel érkezik szarvasbika vadászatra, úgy ennek megfelelően kell felkészülni az esetleges sebzésre. Érdemes próbalövést is végeztetni a vendéggel, meggyőződni a lőtudásáról. Azonban ez is csak támpont a kísérőnek, hiszen éles helyzetben, amikor gyorsan kell lövést leadni, vagy néhány tíz méteren belül tör-zúz a bőgő bika, bizony az a vendég is kapkodni kezd, aki „egyenes golyóval” hozza terítékre általában a vadat. Ezért a kísérő feladata többek között a vendéget a lehető legnyugodtabb helyzetbe hozni, csak akkor engedni számára a lövést, ha az tiszta találat leadására képes. A tűzparancs kiadása előtt a lehetséges röppályát is át kell gondolni, abban nem lehet sem belógó ág, se más olyan tárgy, növényi rész, ami a lövedéket eltérítheti, vagy amin esetleg a repeszeire fröccsenő lövedék csak megsebzi a vadat. A sokat tapasztalt vérebvezető elmondta; az így energiáját vesztett repesz rossz helyen éri a vad testét, amelyet az sok esetben nem is jelez, a rálövésnél sem találunk vért vagy vágott szőrt, de a seb könnyen elfertőződhet. Ha van rá idő és lehetőség, érdemes akkor szabadjára engedni a lövedéket, amikor a vad feje fent van. Hiszen ha lehajtott fejjel éri a lövés, majd felemeli futás közben, a bőre elzárhatja a sebcsatornát, ezzel megnehezítve az utánkereső dolgát. Zilai János hosszú ideje bilincselte le a hallgatóságot intelmeivel és történetei tanulságaival, mikor először szóba került a vadra tett lövés. Ez nagyszerűen példázta, hogy milyen magas szintű felkészültséget követel meg az utánkeresést végző személytől a feladat. A lövés leadásának pillanatában a kísérővadásznak pontosan meg kell jegyeznie azt a helyet, ahol a vad éppen állt, és azt is, ahol a nyílt területről beváltott a takarásba. Ezeknek a helyeknek a megjelölése oly módon szükséges, hogy eső, nagy hó esetén is megtalálja másnap a vérebes azokat.

A vadra tett lövés után be kell tartani a kötelező várakozási időt, mielőtt a vendéggel megnézik a rálövés helyét. Ez a szünet akár fél órás is lehet, de talán még szerencsésebb, ha csendben elhagyják a helyszínt, és csak akkor zavarják a területet újra, ha megérkezik a segítség. A rálövés helyét természetesen helyzettől függően lehet, kell is keresni, de azt mindig csak a kellő (fél óra) várakozási idő után és a legnagyobb csendben, lehetőleg kutya nélkül tegyük! Ha hajtás, akkor utánkeresés! Végül Kammermann Péter számolt be a hajtásügyeletek tapasztalatairól. Azt javasolja a vadászatra jogosultaknak, hogy amint sikerül véglegesíteni a hajtásnapokat és a vendégekkel aláírják a szerződéseket, érdemes rögtön a vérebvezetővel is egyeztetni. Hiszen neki is jó előre tudnia kell, melyik hétvégén hol kell dolgozni. Disznóhajtáson, nagyvad terelésen a gazdasági és erkölcsi hasznon felül van még egy szempont, ami a jó előre megszervezett, profi utánkereső alkalmazását indokolttá teszi. Ez pedig a vendégek és vadászatszervezők elégedettsége. Gondoljunk csak bele, ha a vendég azt látja már az első hajtás előtti eligazításon, hogy valaki egy jól képzett kutyával csak azért áll ott szolgálatban, hogy az esetleges sebzéseket is megtalálják a terítékkészítésig – és ez meg is történik –, akkor a bizonytalan lövések esetében egyszerűbb a vadászatvezető helyzete is, a vendég pedig elégedett lesz és hírét viszi a kitűnő szervezésnek. Hajtás közben rendkívül fontos a hajtósor által fellelt nyomok jelölése, ezzel jelentősen megkönnyíthetik az utánkereső munkáját. Egy életszerű példán keresztül azt is megtudhattuk, hogy egy felkészült kutya és vezetője annyi többletbevételt képes hozni a hajtásban, amennyiért egy új hajtást kellene rendezni.

Vadgazdálkodásunkban az utánkeresés egyelőre nem igazán találja a helyét. Hosszú, komoly szakmai háttérrel, képzett kutyavezetőkkel, kutyákkal és nem utolsó sorban dicső múlttal rendelkezik ez a nem mindennapi hivatás. Ennek ellenére néhol túl sok a kutya, néhol nincs is, néhol kerestetik a gázolt vadat, az őzgidát is, néhol jóformán a bikát sem. Eközben az utánkeresők, vérebesek egy jelentős része nincs megbecsülve sem anyagilag, sem szakmailag, sem erkölcsileg, míg mások szakmai egzisztenciát építenek fel munkájuk jól megérdemelt gyümölcseként, esetleg képesek csak ebből megélni. A szakemberek, a tudásbázis, a kutyák, a nagyvadállományunk és a manapság terítékre hozott vad mennyisége mindenképpen kitűnő alapja lehet az utánkeresés magasabb rangra emelésének. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a vadásztársadalom megtanulja a sebzés előtt és után elengedhetetlen teendőket, szükség van a kapcsolatra utánkereső és vadászatra jogosult között, és nem utolsó sorban arra van a legnagyobb szükség, hogy a vadász segítséget kérjen, ha megsebezte és maga nem tudja kézre keríteni a vadat. Hiszen ahogy a szakmai nap több előadója is kiemelte, ez nem csupán gazdasági, de szakmai és erkölcsi kötelessége is minden vadászembernek (és a többieknek is, akik puskát fognak a kezükbe – a szerző megjegyzése)! *emellett vérebvezető, vérebtenyésztő, kürtös és szarvasszakértő (Hajdu Márk - Erdő-Mező Online – www.erdo-mezo.hu)