Tutajos iPhone-nal a szúnyogos Berekben - Modernizált Tüskevár a Vadászati Világkiállításon

• Hírszerkesztő: Erdő-Mező Online
• 2021.10.11.
• Kategória: Kiemelt, Vadászati kultúra
• Forrás: 69552

Gyakorlatilag minden szempontból modernizált stílusban, ám nagyrészt Matula bácsi eredeti, regényben szereplő mondataival vitték színpadra Fekete István egyik legnépszerűbb művét. A Tüskevár rövid adaptációja gyerekrajzokkal, iPhonnal, XXI. századi szemlélettel és LED-fallal hódította meg a Vadászati Világkiállítás közönségét. A Tüskevár és a Téli berek rajongóinak - akik közé én is tartozom - kezdetben kicsit furcsa lehetett a darab, de 20 perc alatt meggyőzött arról, hogy működik, és elérheti a fiatalokat. Úgy álltam fel a székből, hogy végül tetszett, amit láttam, ezért beszélgetést kezdeményeztem „Matula bácsival” is. Fekete István regényét Pesty-Nagy Kati rendező formálta át, miután az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás kulturális felelősétől, az Operett Színház korábbi igazgatójától, Lőrinczy Györgytől erre felkérést kapott. Mi tagadás, bizonyos szempontból tényleg bátran nyúlt a műhöz, és számos tekintetben 2021-es köntösbe bújtatta.

Az első benyomások

Őszintén bevallom, hogy a darab felvezetője még nem lopta be magát a szívembe. A LED falon vibráló rajzok összevisszasága jelent meg a városi környezetet illusztrálva, majd egy rajzolt vonat zakatolt végig a képernyőn, mint a rétesnek készülő kígyó. Aztán zümmögni kezdett egy szúnyog, és megérkezett a színpadra Ladó Gyula Lajos, vagyis Tutajos, aki éppen Bütyökkel telefonálva csicskázta le a vérszívó rovart. Nem ezt vártam, nem erre számítottam, és igazából kissé csalódtam is, főleg a már régóta színpadon álló díszlet miatt. Az ugyanis számomra teljesen hagyományos előadást ígért, amikor elfoglaltam a helyemet a kiállítás nyüzsgésében. A nyitány után elképzelni sem tudtam, mi jöhet a folytatásban. Egy dolog tetszett azonnal: a darab egyből a Berekben kezd, nem húzza az időt a bizonyítvánnyal, a vonatozással, semmi olyannal, amit a regényben szeretek, de a történetet jól ismerve, egy ilyen rövid darabban inkább csak untatott volna. Ezt hidalták át a számomra kissé zavaró bevezetővel. „Akkorák a szúnyogok, mint egy iPod” - mondja a városi fiatal, és éppen elkezdi ecsetelni, hogy Matula bácsi olyan, mint a Mikulás, csak éppen szakáll nélkül. És ezt követően kezdtem megszeretni az előadást. Dánielfy Zsolt Jászai Mari-díjas színművész ugyanis kiváló Matulának bizonyult. Hangban, kiállásban, minden tekintetben. A kiállításra készült darab végül egyetlen perc alatt tényleg bevarázsolt a Berekbe, és ezt az öreg nádi ember szerepének köszönhettem. Folyamatosan visszaköszöntek Fekete István eredeti mondatai, és tényleg elfogott a "Tüskevár-érzés". Persze néha azokba is bele kellett csempészni egy-két modern kifejezést, de ez Tutajos huszonegyedikszázadisága miatt elengedhetetlen volt. „A fiatalok a célközönség, és azt hiszem, hogy ők jobban megértik a történetet, ha egy olyan srác érkezik meg a színpadra, akivel azonosulni tudnak. Bejön Tutajos a mobiltelefonjával ebbe az idegen világba egy teljesen távoli, városi környezetből, és megérkezik a nyugalomba. És az, aki nem érzékeny arra, hogy észrevegye a körülöttünk lévő világ szépségét, egyszerre rájön arra, hogy ez egy sokkal színesebb világ, mint ahonnan ő jött” - mesélte el számomra Dánielfy Zsolt, amikor az előadás végén spontán interjút kértem tőle.

Természetvédelmi megközelítés

Megtudtam, hogy a színművész nem vadászik, sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon távol áll tőle a vadászat. Ez egy picit a darabban is érzékelhető. Ebből a szempontból az lehet egy „Tüskevár-rajongó” kritikája, hogy a rövid darab során Tutajos hiába akarja használni a puskát, Matula bácsi lebeszéli róla. Bár az is tény, hogy az elhangzott mondatok kifejezetten tetszettek, és alapvetően egyet is értettem velük. Hiszen arra világítanak rá, hogy hiába akarja például a kánya elvinni a vöcsök fiókáit, a ragadozóra is két apróság vár a fészkében, így haragudni nem kell rá. Az üzenet, hogy az ember inkább ne szóljon bele a természet rendjébe és dolgába, bármennyire is közel áll a szívemhez, a modern világban, a civilizációnk működése mellett teljesen elképzelhetetlen. Fekete Istvánt a legnagyobb vadászaink és vadászíróink között említhetjük (utóbbiban talán egyértelműen a legnagyobb is), az állatvilágot és a természetet mélységesen értette és szerette. A regényben sem véletlenül fontos szál a puska használata, aminek „súlyára” Matula megtanítja Tutajost. Dánielfy Zsolt ezzel kapcsolatban hozzátette nekem: „Az eredeti regényben olyan is van, hogy Matula bácsi agyonveri a siklót. Ma viszont ilyet már nem illik megtenni, és ezért kértem is, hogy hagyjuk ki a szövegből". Összességében viszont egyáltalán nem volt zavaró ez a megközelítés, és a darab felépítése, de főként szerepe miatt talán szerencsés is volt, hogy inkább a természetvédelem szerepét hangsúlyozta, a vadászat mellett pedig egy laikus néző számára észrevétlenül elsuhant.

Szökött sikló a harmadikon

Ez a megközelítés abból is fakadhatott, hogy mint azt a darab utáni beszélgetésünk során megtudtam, a színművésznek volt hasonló élménye egy siklóval és édesapjával. Gyerekkorában ugyanis annyira imádta az állatokat, hogy több tucatnyit tartott a család harmadik emeleti lakásában. Egyszer pedig az iskola legerősebb gyerekétől az öccse kisautójáért cserébe kölcsönbe kapott két siklót, amit cipősdobozban hazavitt. „Egy valamit tudtam, mégpedig azt, hogy a siklót nem szabad bevallani, mert abból baj lesz. Édesanyám már korábban megmondta, hogy hozzánk több állat nem jöhet, de végül az volt a technikám, hogy hazavittem őket, és amikor rájuk nézett, nem mondott nemet. Mert a süni is aranyos volt, a teknős is aranyos volt. Ezek a vízisiklók viszont akkorára nőttek, hogy még én is tartottam tőlük. De hazavittem az állatokat, és a cipősdobozban elrejtettem őket a szekrény alá. Reggelre viszont kiszöktek, és az egyiket sehol sem találtam meg. Délelőtt nem voltam otthon, és mikor délután édesanyám úgy fogadott, mint bármikor máskor, megnyugodtan. Nem találta meg a siklót. Nem telt el azonban sok idő, velőtrázó sikítást hallottam a konyhából. A szegény sikló az ajtó fölötti résen pihent, és amikor az kinyílt, édesanyámra esett. Apám rémületében agyonverte, utána pedig én is megkaptam a magamét”. Aztán persze a színművészt az iskola legerősebb gyereke is elszámoltatta, hiszen egy siklóval kevesebbet vitt vissza. A történetet és a gyerekkori állatrajongást hallva már értettem, miért is lehetett kiváló Matula bácsi Dánielfy Zsolt, aki Gerald Durrelt is eszembe juttatta.

Gyerekrajzok a LED falon

Visszatérve a darabra. Tutajos - ahogy a regényben is - végül Matula bácsi közbenjárásával egyre inkább belesimul a számára korábban idegen Berekbe. Elkezdi érteni a körülötte lévő világot, megszereti, és az előadás végén más emberként tér haza. Sablonosnak is tűnhetne, de a természet tényleg ezt hozza ki az emberekből. Ami a színpadi adaptáció egyik kiemelkedően jó eleme egyébként, az a LED fal. Sok előadásban láttam már alkalmazni, de legtöbbször inkább csak feleslegesnek tűnt, kötelező megoldásnak, amivel kezdeni kellett valamit. Itt azonban tényleg funkcióval látták el. Rögtön a darab elején például kifejezetten jól nézett ki, ahogy Matula bácsi a közönségnek háttal horgászott, előtte pedig a vízszerű grafika hullámzott. De a madarak is a LED falon jelentek meg. Méghozzá gyerekrajzok formában. A bíbic, a vöcsök, a kánya kifejezetten erre az előadásra készült, és ez szintén tudatos koncepció volt. Úgy hiszem, Fekete István szellemiségéhez abszolút illeszkedik, hogy ilyen háttérmunkával a legkisebbeket is aktív cselekvésre hívták az alkotók.

Színész lesz belőle

Ami pedig Tutajos alakját illeti, a 14 éves Józsa Bence jól alakította a lezser, a városon kívüli világról mit sem tudó, telefon nélkül elsőre csak unatkozó, sokszor hisztiző tinit. Az eredeti Ladó Gyula Lajoshoz képest kicsit idősebb volt, de összességében ez sem zavart. Józse Bence Gyirmótról származik, és Dánielfy Zsolt beszélgetésünk során elismerően beszélt róla. „Színész lesz belőle” – állította. „Akárki meglátja” – juttatta eszembe a kijelentés Hobo „Mesél az erdő” című dalát a Vadászati Világkiállításon. Az még kérdés, hogy a darabot láthatjuk-e bármikor is a HUNGEXPO-n kívül, miután véget ér az országos eseménysorozat, de jó lenne ezzel a színdarabbal is közelebb hozni a természetet a városi fiatalokhoz. „Nem tudom, hogy lesz-e utóélete kibővítve, de az már most látszik, hogy népszerű a darab, mert mindig sokan követik az előadást. A kiállításon nézelődök is rendre itt maradnak a színpad előtt. Van olyan terv, hogy esetleg elvisszük a darabot máshova is, és nem feltétlenül csak 20-25 percben” – zárta beszélgetésünket Matula bácsi, vagyis Dánielfy Zsolt. Gribek Dániel (Erdő-Mező Online)

• Cimkék: Bugac, Truffleminers Kft., Erdészcsillag Alapítvány, olvasói levél, Ungvári Erdészet