Bársony István: Róka a körben

rokaakorbenTéli reggel van. Az ég ködös, a föld fehér. Hó esett az éjjel; nem sok, de éppen elég arra, hogy száraz búvóhelyre kívánkozzék a pusztai vad.

A szikes rónaság egy mélyebb pontján zsombikos a mező. Egy folt nád látszik ott; lehet vagy húsz lépés a hoszsza, meg vagy négy-öt lépés a szélessége. A száraz, fakó nádszálak öszszehajlanak, keresztűl-kasúl egymásba fonódnak; a szelek játéka borzasra fésülte a gazt a kis nádas szélén. Bent, a kuszált nád közt, egy hópehely sincs a földön.

Egy hoszszúkás vörösbunda nyújtózkodik a törmeléken.

Vén róka szunyókál a csöndes, száraz vaczokban; horpasza lassan emelkedik; nem liheg most bezzeg, mint a kánikulában. A vaczok körűl mindenféle bűnjel. Elszórt toll, egy pár nyúlláb, kellemetlen, orrfacsaró bűz.

Nagy a nyugalom különben mindenütt. Se légy, se szunyog, a mi alkalmatlankodnék. De azért még se tökéletes a békesség. A róka boszszúsan kapja fel a fejét s nekikap éles hegyes fogával a czombja hajlásának. Háborgatják a vendégei; az apró, fekete, ugró művészek. Ravaszdi halk vakkantással fejezi ki haragos indulatát s mikor elmúlik roszsz érzése: unottan dől viszsza fekvőhelyére.

Ejnye, be hűvös van! nem is alvás ilyenkor az alvás, csak olyan szundítás. Félig ébren azzal mulat, hogy megrándítja kinyújtott farkát; attól halk zörrenése hallik a nádnak, mint mikor egér motoszkál közte. A kicsi neszre önkénytelenűl is hegyezi a fülét a róka, pedig jól tudja, hogy nincsen itt most egér.

Megfagyott a világ. Ej, de unalmas ilyenkor ez a hófehér sivatag. A szikes tavak mind jéggé dermedtek rajta; a tüdejét próbálgató szél lefújta rólok a havat; olyanok most, mint egy-egy csipkézett szélű velenczei tükör. Hogy csillog-villog mind, mikor a nap rásüt! Bennök kaczérkodik magamagával a napsugár.

Róka koma azon tűnődik, hogy menynyivel jobb volt, mikor még a langyos déli szelek bolyongtak itt. Akkor még nagy volt az elevenség a kopár vidéken. Kivált hajnalban s alkonyatkor, a mikor egyre szólott a meszszehangzó liba-tárogató. Az a kéttagú, geggenő híradás, a mely az első részével nyilalva hasítja meg a levegőt, a másodikkal pedig a megdöbbenés rövid, rekedt szavára emlékeztet.

Micsoda emlékek! a nyál is kicsordúl tőlök a róka szájából.

Alkonyatkor jöttek a nagy barnásszürke madarak a folyam felől. Ott hevertek volt a zátonyok homokján s ha jó idő volt, nekifeküdtek a verőfénynek, kifeszítették szárnyokat, elterpeszkedtek egymás mellett, úgy süttették a hátokat s hónaljokat. Hanem mikor az esti légáramlás szántogatni kezdte a nagy vizet: fölkerekedett a sok kósza vándor s indúlt a magas égi pályán, ide, a szikes tavakra, a zöld vetések közelébe. Gágogva, vitázva, folyvást beszélgetve szemelték ki tanyájokat a néma tavak partján, a hol a sekély vízben féllábszárig állva várták az éjszaka múlását.

Az volt boldog idő a rókának!

Hogy sunyított a barna éj csöndjében, végig a szántáson, végig a vetésen a lúdszállások közelébe!… Anynyi zajt se okozott lépésével, mint az orrszarvú-bogár, mikor neki csapódik a part rögének.

Felhők közt bújdosott a holdvilág, csekély derengése éppen csak arra volt elég, hogy valamicske tükrözését mutassa a tónak, s meglássa a róka homályhoz szokott szeme, hogy mely tájon gubbaszkodnak a vízben a nagy sötét gömbök, az alvó vadlibák.

Egy kis könynyebbség volt az, de nem nagyon szükséges. Pokolsötétben is van a rókának biztos útmutatója: az ő finom orra. Fölemelné a fejét, beleszimatolna a feléje lengő szélbe s hamar elkapná a neki kedves pecsenyeillat parányait; rögtön tudná az irányt, hogy merre keresgéljen.

Ah milyen szép is egy ilyen éjjeli vadászat!… A vén róka megnyalogatja az emlékre a száját s tovább tűnődik.

Úgy lopakodott a tó felé, mint egy kísérlet; csaknem a földhöz lapúlva, csúszva tett minden lépést. Hátha ébren van valamelyik gunár s meg találja látni a sötét éjben feléje húzódó fehér pontot: a róka mellényét?!

Semmi nesz; egyetlen mozdulat sincs; csak az őszi éj halk sóhajtozása leng egy-egy fuvalommal.

A nagy madarak gyanútlanúl pihennek egy csoportban, alig néhány lépésnyire a parttól.

A róka már a víz széléig csúszott. Zaj nélkül tovább egy lépést se tehetne. A víz meglocscsanna a legóvatosabb mozdulatra is. Más haditervet kell itt most követni; hirtelen támadás, vad roham kell ide, a melynek villámgyorsasága elől kitérni ne lehessen.

Ravaszdi teljes erejével ugrik neki az alacsony víznek s ahogy bír, úgy vágtat a legközelebb álló liba felé.

A lúdfalka egy pillanat alatt felriad; nehézkesen csapkodja mindegyik a szárnyát, ijedt gágogással, nagy keveredéssel emelkedik fel, csak fel, akármerre; egyik se sejti, hogy honnan fenyeget a veszedelem, de hogy nagy baj lehet, anynyi már bizonyos. Hallik egy vergődő pajtás vészkiáltása:
– Gá! – gá! – gá!
A barna szárnyasok tanácstalanúl fordúlnak egyet a tó fölött, akkor megszólal a vezetőjük hangja: »sorakozzatok! gágá!«… »indulj utánam! gágá!«
Még hallják meszsziről, hogy sír a pórul járt barát.
– Gá! – gá! – gá!
Egyszerre elhallgat. A róka megsokalja az éjjeli zenét s kettéharapja vergődő áldozata nyakát.

*

Éles kürthang száll végig a pusztán s viszszhangos zengéssel suhan keresztűl a kis nádason.

A róka felriad.
– Mi az ördög van itt?… megbolondult a pásztor?… nincs itt most legelő, mit terelgeti erre a nyáját?!…

Meszsziről, de minden oldalról egyszerre, emberhang kél:
– Befelé!.. befelé!…
A róka felugrik.
– Valami készűl; ez nem a pásztor! Már csak meg kell, hogy nézzem. – gondolja magában. A nádas széléig lohol s kidugja az orrát.
– Ohó!

Nem igen tetszhetik neki, a mit lát, de egyelőre magába nyeli a többit, s átcsörtet a nádfolt túlsó oldalára. Ott is kinéz.
– Ohó!… ennek a fele sem tréfa ám! mindenütt ember, sok-sok ember.
»Brumm!« hangzik egy istentelen nagy dördülés a csupasz fasor felől, a hol éppen fekete varjak szállanak át. Úgy kóvályognak, mintha le akarnának hullani, pedig csak megijedtek, légi kalamajkát járnak a váratlan durranásra.

Egy falka túzok emelkedik az égnek a pusztaságról; nehézkesen lohog, a míg csak toronymagasságra, de még azon felűl is nem jut. Akkor irányt vesz. Oszlani kezd a köd, egy kicsit süt a nap s a nagy madarak fehér hónalját csillogtatja. Gyönyörű látvány az.

Ravaszdi most nem törődik az esztetikával, leguggol, tanakodik.

Egy szürkekabátos nyúlapó vágtat feléje; úgy látszik, a zsombik közt szeretne megbujni. Meglapul, azután felül s ágaskodik; ujra a nyakába veszi a világot s egyenest a kis nádasnak szalad.

Hej, micsoda gaudium lenne máskor!… milyen szivesen látná a vörös hóhér ezt a nagyfülű vendéget!… Most rá se néz. Mikor a nyúl észreveszi, hogy ki van útjában: páni rettegéssel lódítja magát oldalvást s a zsombik púpjain nagy ugrásokkal menekül másfelé, vaktában.
– Ostoba! mordul fel róka koma, látlak is én most téged. Ej… ej!… nem jól van ez; figyelmeztetni kéne tán az aszszonyt.
Gyors elhatározással surran ki rejtekéből s a zsombik repedésébe veti magát, úgy lohol a rét gazosa felé.
Valaki meszsziről meglátta, elkiáltja magát:
– Róka!… róka van a körben!…
Mint egy távsürgöny, úgy fut végig ez az üzenet a mértföldnyi gyűrűt körűlfogó embervonalon.
– Alásszolgája, megláttak már, – dünynyög Ravaszdi. Ime, mit tesz a hitvesi ragaszkodás. Hogy megmentsem a mámit, magamat is bajba kevertem. Pedig tán meghúzódhattam volna a nádasban.

Rókamama szűkölve fogadja az urát. Már az első lövés óta talpon volt ő is. – Jaj öreg, jaj, mi lesz belőlünk! Mindenütt puskás, csupa puskás!
– Körvadászat van, fiam, nagyon kellemetlen. Szorúl a kapczánk, anynyi szent. Most még tán ki lehetne szökni valahogyan, próbáljuk meg bátran.
A rókapár egyszerre inal neki a pusztaságnak. Egyik jobbra, másik balra. Az embergyűrű felől ujjongás hallatszik: két róka! két róka!… vigyázzatok!

Róka-mama elszántan vágtat arra felé, a hol egy jókora nyílást vesz észre a veszélyes pillanatban; jóval nagyobbat a rendes közöknél, a mik az emberláncz egyes szemei közt vannak.

Ravaszdi megtorpan.
– Teringette, most mindjárt baj lesz; anyó nem tudja, hogy az ott »kapu«; valami ravasz kapucsináló-majszter van ott, a ki azért távolítja el szomszédságából a hajtókat, hogy csalóka utat kínáljon a menekülésre. Pedig éppen ott ólálkodik ő a puskájával.

De a róka-mamának több esze van, vagy csak túlságosan rettegi az embert. Nem mer nagyon közel menni az egyre öszszébb szorúló vonalhoz; oldalt fordul s vagy százötven lépésnyire vágtat végig a sor előtt, félkörben.

Ravaszdi tombol. – Juj, az ügyetlen! ott van előtte az a zöld vadász, azzal a sárga kamáslival, nyirfajdtollas stájerkalappal;… mért nem rohan ki mellette a bamba?!… legfeljebb a vitorláját ha érné egy szem eltévedt sörét. Ni, most éppen annak az ütött-kopott, bagariás alaknak tart a boldogtalan; uram ne hagyj el!… vége neki!…
»Brumm!«
Ravaszdi látja, hogy róka-mama megtántorodik s a hátát meggörbítve inal viszsza a kör közepére, a zsombikos felé. Eléje siet.
– Csak nincs komoly bajod? mámika!
– Ördög vigye azt az oszloplábút; én nem tudom, mivel lőtt, legalább száz lépésnyiről nyomott egy szemet az oldalbordámba; nagyon nehezemre esik a futás tőle.
– Canis mater! pedig nincs mit vesztegetni a drága időt. Gyere utánam, vénség, próbálok valamit.
Róka-mama feltápászkodik, de viszszahanyatlik mindjárt.
– Jaj, nem lehet. Megbénult az egész elejem. Ni, hogy csepeg a vérem; jahahaj!…
– Kampecz a vén aszszonynak, dünynyögi Ravaszdi, a Herkópáter se segít rajta; most már lássuk, hogy mire megyünk észszel.
Kiszalad a síkra; a körvonalon üdvriadallal fogadják.
– Jó, jó, várjatok csak. Ne lennétek csak olyan sokan.
Lelapul, úgy villan végig a befagyott szikestó irányában a szélüldözte ördögszekerek közt.

Ha valahol, akkor arra felé van a szabadulás.
A tó síkos, senki se megy rá; jobbra-balra elválik ott a kör; egy pár nyúl neki vágott s lám, ép bőrrel menekült. Még csak lövés se ment rájok.
Már-már neki megy a koma is a jégnek. Hopp: nem lehet. Iszen épp’ a legveszedelmesebb puskás alakja tűnik elő, szemközt, a túlsó parton.
– Jérum!
Ravaszdi »viszszakozik«: megcsóválja a vitorláját s a kör legmeszszebb eső pontját választja iránynak.

De isz’ már az sincs valami meszszire. Csalogatás az is. Zsák van ott, öble van ott a körnek! úgy csinálódik az, hogy egy podagrát szimuláló vadász jóval lassabban lép, mint a sor, mert – ó be’ nehezen is esik neki a járás!… A mellette levő hajtók nem mernek előre szaladni, fokozatosan hátra maradnak ők is. Egyszer csak kész a »zsák«, a kifelé való horpadása a vadászvonalnak.

Mire jó az? Arra, hogy minden ostoba nyúl abba szalad bele. A »zsákos« azután mulathat kedvére, a szomszédait meg jóízűen eszi az alatt a méreg.
Hajhaj! hát egy rókának is csak nyúlesze lenne?
Ravaszdinak eszében sincs, hogy tovább is oda igyekezzék. Hanem most már igazán kétségbe kezd esni.

Járja a rókatánczot: hol levágódik, hol felpattan; neki fut az egyik égtájnak, bele üt hirtelen a szédülés s rohan egy másik irány felé; a zsombik egyik földpupján lecsücsül, ásít; nem mer a középre menni, bántja a vérszag, a mi onnan árad. Szegény róka-mama haldoklik ott.

Nincs nyugta; elbujna, de hová? A kis nádas semmi, különben is nyilvánvaló, hogy azt szemmel tartják. Eh, hátha el lehet csúszni a »zöld vadász« mellett?

Rövid bakugrásokkal indul északnak, hogy magára vonja a figyelmet. A kör önkénytelenűl is tömörűlni kezd arra felé: egy pár Stüssi nem bír magával, öszszeszorítja a vonalat, hogy ő jusson közelebb a rókához.

Most kinyúlik a róka s északkeletnek vágtat, egyenest a »zöld vadász« felé. Még meszsze van a körtől, már is eldördül két lövés, a sörét ott pattog mind előtte, mögötte.
No most hajrá, neki!… nincs már töltés a puskájában!…
Ravaszdi rohan, de mintha főbe kollintanák, egyszerre megtorpan, viszsza kanyarodik.
– Terringette; két puskája van annak! a másikat most adja oda a vadásza. Ejnye, be disznó nagyúr lehet!…

Fejét vesztve rohanna be megint a körbe, de a »zöld vadász« megboszszulja magát, nem ereszti.
»Brumm, brumm!«
Ravaszdi féltérdre esik.
– Nyekk! most megkaptam én is a magamét.
Előre vánszorog, megbotlik s keresztűl esik a fején, ott marad.

Megint szól a kürt: lefujnak. Nem szabad többet belőni a körbe, közel van az átellenes fal, emberben is kárt tehetne a nagyszemű sörét.
Ravaszdi nemsokára megtört szemmel nézi, hogyan rohannak feléje a hajtók; mire beérik, már megüvegesedik zöldfényű szemgolyója.

*

Magasan, nagyon magasan egy délre húzódó vadliba csapat siet. Bizonyosan látja, hogy mi történik itt lent.
A vezérgúnár éles szava hallik, mikor a vadászok fölött átvált.
Az egész csapat megszólal s zűrzavarosan lármáz.
Mintha örömujjongás volna az. Mintha azt mondogatná mind:
– Úgy kell neked, te hóhér! Most rajtad a sor, te vadliba-pusztító.

Bársony István

erdomezolike

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?